Irodalmi Szemle, 1983

1983/8 - Duba Gyula: Az Irodalmi Szemle negyedszázada (tanulmány)

nemzetköziségéről meghirdetett ankétban viszont olyan szintű alkotók, mint Fábry Zoltán, Alexander Matuška, Ortutay Gyula, Jirl Hájek, Forbáth Imre és Karol Rosenbaum fejtik ki nézeteiket. Az irodalom szellemi érdeklődésének és a lap hatósugarának a gyűrűzése újabb területeket hódit meg, részt kérve és kapva a nemzetközi szocialista kultúrcsere szervezésében. Ez az idő országos viták kora, melyben alapvető elvi kérdések kérnek és kapnak nyilvánosságot, és az Irodalmi Szemle — a szerkesztőség nemzetiségi irodalom viszonylatában — már küldetéses szerepét tisztázza. Fábry Zoltán Antisematizmus című esszéjével JuraJ Zvara vitázik, majd Bábi Tibor, Turczel Lajos és mások szólnak hozzá a nemzetiségi történelem háború utáni szakaszának legfontosabb kérdéseihez. A szorító dilemma elől nincs menekvés: mi végből vagyunk itt, mit kell tennünk, mi emberi létünk és művészi alkotómunkánk értelme? E témákat boncolja az értelmiségi kerekasztal-beszélgetés, majd irodalmi vonatkozásaikban az újabb ankét a Nemzetiségi irodalmak küldetéséről. Az ankétok már természetszerűleg nemzetközi méretűek, Vladimír Mináč Egy nemzet él itt című esszéjére hangzik el válaszképpen: Itt nemzetek élnek. A lap vállalja a komoly nemzeti szempontok szembesítését, szervezi a különböző történelmi tapasztalatokat felvető vitát, inspirálja a megértés lehetőségét és igyekszik következetesen képviselni a maga nemzetiségi érdekeit és szempontjait. S ez már a szellemi felnőttség és elkötelezett felelősségtudat jele: a szlovákiai magyar irodalom közép-európai összefüggésekben próbál gondolkodni és összegezni.

Az egyetemes nemzeti felelősségvállalás kiteljesedésének pedig Németh László A magyar irodalom jövője című esszéjének közlését tekinthetjük, melyet Illyés Gyula és Féja Géza hozzászólásai követtek, és úgy látjuk, hogy a lap ezzel elérte a nemzetiségi érdekeket is tartalmazó sorskérdések felvetésének maximális lehetőségét.

Az ezerkilencszázhatvanhatos évfolyam áprilisi számában új — alig feltűnő — rovat indult Vetés címmel. Alkalmanként a kezdő költők verseit gyűjtötte össze és jelentette meg értő válogatásban. A rovat kezdeti jelentősége esetleges, inkább csak megkülönböztető jellegű: kezdő verselők költői iskolájának és szárnypróbálgatásának a lehetősége. A következő évfolyam első számában Tőzsér Árpád kritikai jegyzetben foglalkozik a rovattal, és a benne jelentkező fiatal nemzedéki csoport egyszerre jelentőséget nyer, mint az Ígéretes irodalmi folytonosság legifjabb tényezője és biztosítéka. Csoporttá szerveződésükre még várni kell, a lap két év múlva egységesíti és tudatosítja jelenlétüket széleskörűen azzal, hogy megszervezi számukra a Líránk és a folytonosság témájú ankétot, melyben líraeszményükről, esztétikai elveikről, munkájukról és önmagukról vallanak. Verseik, rövid prózáik és alkalomszerű kritikai írásaik alapján már nyilvánvaló, hogy akkori irodalmunk legfiatalabb nemzedéke erősen a művészi forma elkötelezettje, már-már a formalizmus határát érintően kísérletező kedvő és végletesen formaérzékeny. Művészi eszményeiben a világirodalomra esküszik, a nemzetiségi gondok iránt — úgy tűnt fel — kevésbé fogékony, kutató tekintetét nem a valóságra, hanem a modern művészeti bálványokra függeszti, és hagyományainkról látszólag megfeledkezve, az idősebbek eredményeit alig figyelembe véve, önmagát elvontságokkal felvértezve Isteníti és követi bálványait. Lírája tetőtől talpig avantgarde és érthetetlen. Munkásságukkal sommás ellenkezést váltanak ki maguk ellen: azzal vádolják őket, hogy nem akarnak tudni a nemzetiségi író helyzetéből folyó kötelességeikről.

Drámai —válságtól terhes — években indul meg a harc ellenük és — értük. Az irodalomnak szüksége van rájuk, személyükre és tehetségükre, hiszen növekedni, gazdagodni akar, de szeretné, ha megszabadulnának pózaiktól. Az Irodalmi Szemle úgy próbálja magához emelni őket és beolvasztani munkásságukat az irodalom egészébe, hogy — szinte korlátlan — teret ad nekik, de közben minden eszközzel formálja egyéniségüket. Bízni kell tehetségükben, s abban, hogy a tehetséges Író előbb-utóbb felismeri helyét a világban. A hatodik évtized fordulóján társadalmi és kulturális életünkben országszerte erősek a negatív világirodalmi és filozófiai hatások, gondolati és eszmei zűrzavar jellemzi a kort. S emellett az életérzés válsága és az évtizedes alapértékek elbizonytalanodása. A lap tájékozódása és iránykeresése során teljes mértékben irodalomközpontú próbál lenni és következetesen ragaszkodik a nemzetköziség eszméjéhez. Az internacionalizmushoz való ragaszkodása kézenfekvő, indulása óta szerkesztési koncepciójának — s az irodalomnak is — központi eszméje volt a kultúrák békéje és a népek megértő együttélése.