Irodalmi Szemle, 1983
1983/1 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Kmeczkó Mihály: Mindennapi ocskayzmusunkról
Ocskay László tragédiája egyértelműen bizonyltja, hogy a felelősségtudat deformációi ugyanolyan mértékben terhelik az ő lelkiismeretét, mint a környezetéét. A történelmi tanulság okán azoban bővebben kell szólnunk erről a konklúzióról! 5. Az előadás eszmeisége 5/1 Ocskay László ürügyén valójában mindennapi ocskayzmusunkról van szó. Arról, hogy a kisebb-nagyobb közösségekből naponta elűzzük egymást, vagy elűzetjük magunkat. Életünkben naponta felvetődik az egyéni és a kollektív lelkiismereti kérdés: a felelősségtudat. Napirendre térhetünk-e fölötte egyszerű kézlegyintéssel, vagy a tények puszta tudomásul vételével? Nem. Előítéleteket és határokat romboló korunkat immár a kollektív felelősségtudat hatja át. S ez nem is lehet másként. A világméretű kollektivizmus korában a közösségeknek nem taszító, hanem vonzó magatartást kell tanúsítaniuk! Az sem vezet megoldáshoz, ha az egyén a közösségnek rója fel a saját hiányosságait, vagy ellenkezőleg: cselekvés közben a közösség hibáival takarózik. 5/1/1 Hasznos és bölcs cselekedet-e az egyén részéről, ha az alacsonyabbrendűnek tartott közösségbe asszimilálódik? Ocskay László tragédiája egyértelműen bizonyítja: nem. Egyrészt: mert az asszimiláció sokkal bonyolultabb és hosszabb folyamat, semhogy egy életpályával lezárható lenne; másrészt: mert egy közösség elhagyása a felelősségtudat feladásával járhat együtt. Ebben az esetben azonban nemcsak az egyén: a közösség is ugyanilyen mértékben vádolható, mert tagját nem vonzani, megtartani, de taszítani, elűzni igyekezett — öncsonkítást végzett —, ami ugyancsak elítélendő cselekedet, de ezúttal már történelmi- társadalmi szempontból. 5/2 Az emberiség elődeihez viszonyítva általában bölcsebb, hiszen elődei bölcsességével gazdagabb. Mégsem képes berendezni az életét a történelmi tanulságok szerint! Hiába vannak ragyogó ismereteink, ezek — Jókai szavaival élve — nem mindig diadalmaskodnak a tetteinkben. Sok még — ismét Jókait idézve — az olyan „haladó, aki azt mondja magáról: én vagyok az isten”, s nem hajlandó levenni „koronáját azon halandó előtt, aki azt mondja: én vagyok az ember.” Pedig a halhatatlan közösségeket ilyen halandók — emberek, nem istenek, félistenek — alkotják. Ök termik kifogyhatatlanul a „soká tartó viadal piacá”-ra (Virág Benedek: Békesség-óhajtás — az 1801. esztendőben] a halandóságukban is halhatatlan hősöket, akik által maguk is halhatatlanná válnak. 5/2/1 Csak a hősöket termő kollektíva halhatatlan. Éppen ezért a hős erkölcsi halálával előidézője lehet a közösség elhalásának is; s viszont: ha a közösség kitaszítja magából azt az egyéniséget, aki a maradandóság jegyeit viseli magán, végső soron kollektív öngyilkosságot követ el. 5/3 Akárhogy is nézzük: e jelenség két pólusát képtelenség külön-külön vizsgálat tárgyává tenni; csak dialektikus egységben, összefüggéseiben létezik. 5/4 S ha a kisebb közösségekből a nagyobb közösségre — a világra — fordítjuk tekintetünket, vajon mit látunk? 4/6/1
