Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Szenes Piroska

jó teljesítésén túl a nagy irodalom mércéjét megközelítő általános emberi-társadalmi érvényű alakot is tud formálni. Az összehasonlításhoz felsorakoztatott művek közül Tamás és Egri társadalmi regényei csak az első feltételt teljesítik, Neubauer regénye pedig jó kvalitásai, főleg imponáló megszerkesztettsége, összetettsége ellenére is csak nagystílű bestseller, exportregény. Ami Egri Égő föld-jét illeti, ez egyetlen kiemelkedő történelmi regényünk, de iskolásán választékos, irodalmias stílusával ma már kissé túlírtnak hat.

Figyelemre méltó regény a naplóformában írt és önéletrajzi vonásokban is bővelkedni látszó Egyszer élünk (1935). Ennek a hőse egy magyarországi vidéki zsidólány, Engel Eszti, aki az ellenforradalmi korszak elején, az egyetemi numerus clausus bevezetése után csak egy szülővárosi főpap protekciójával tud beiratkozni a budapesti orvosi fakultásra. Eszti egy katolikus papi városból, K.-ból (talán Kalocsáról) jött, ahol az utcai filozófálgatásairól ismert s templomszolgaként dolgozó apját komikus figuraként kezelik. A középiskolát zárdában végezte, s a zsidóságban ott is érték sérelmek, melyeket találó metaforával a „gyermekkor csalános tüzei”-nek nevez. Ezek hatására alakult ki érzékeny, gyötrődő, a kisebbrendűségi komplexust magasabbrendűségi érzettel váltogató önérzete, melynek hatása — Gelléri Andor Endre művére emlékeztetően, s némileg a Papp Károly-i zsidó önkritikát is felidézően — végig vonul a regény történetén. Ezt a vonást a magyarországi konzervatív kritika is észrevette. „Túlságosan felfokozott benne a zsidó önérzet is, de ezen a réven legalább igen mély és eleven bepillantást ad a zsidó lélekbe” — írta a katolikus Nemzeti Újság recenzense (S.: Szlovenszkói magyar irodalom. N. U. 1936. I. 12.)

A regény cselekménye rövid időben, egy egyetemi tanév (1922/23) alatt játszódik, de a korszak nyomasztó társadalmi-gazdasági viszonyait (a rettenetes inflációt, az üzleti élet bizonytalanságát, a tisztviselői rétegekre is kiterjedő köznyomort) és az ellenforradalmi rendszer brutális antidemokratizmusát és antiszemitizmusát így is jól érzékelteti. Amíg a haladó kritika (Schöpflin Aladár, Antal Sándor, Vozári Dezső) a leleplezően bátor korjellemzésért a szerzőt megdicsérte, addig a rendszerrel rokonszenvező kritikusok megrótták azért, hogy „azt a hatalmas kavargást, amit az ellen- forradalom jelentett, mindvégig idegenül, sőt ellenségesen nézi.” (Rády Elemér: Szlovenszkói magyar könyvek, Katolikus Szemle, 1936, 454. o.)

A regény cselekményének központjában az a szenvedélyes nagy szerelem áll, amely Eszti és a szigorú Haydú Pista között bontakozik ki. Az egy városból, de ellentétes társadalmi rétegekből származó két fiatal futólag, távolról már a gyermekkor éveiben ismerte egymást és tudatalatti vonzó-taszító kapcsolat is alakulgatott köztük. Most egymásra találva a tartós boldogság is felkínálkozik számukra, de ezt a korviszonyok által antagonisztikussá növelt ellentétek lehetetlenné teszik: a baloldali gondolkodású Eszti a kis zsidó család erőfeszítő támogatása, az otthoni hitközség és a pesti zsidó menza segélyei ellenére sokat koplal, nyomorog, és ami a legmegalázóbb: a tányérsapkás diákok az egyetemi előadásokról hitsorsosaival együtt gyakran kikergetik. — Pista viszont jól szituált keresztény középosztályos család konzervatív gondolkodású gyereke, utolsó egyetemi éveiben már félig tanársegéd és az atyafi professzor által kiszemelt vő; szolidsága ellenére is tagja és tisztségviselője a bajtársi egyesületnek és a zsidósággal szemben előítéletei vannak.

Ezzel a feszítő erőkkel teli ellentéthalmazzal a szenvedélyes szerelem, az egymásnak teremtettség tudata nem tud megbirkózni, s a külső intrikák által is elősegített veszekedések végül is a kölcsönösen mély sebet hagyó végső szakításhoz vezetnek. A veszekedő jelenetek közül nagyon jelentős, erősen funkcionált az, amikor Eszti Pista tányérsapkáját, ezt az ellentéteiket szinte szimbólumként kifejező ruhadarabot, tombolva összetapossa. A napló a szenvedélyes, de zaklatott szerelem hullámzását, a szerelmesek vergődését élethűen s lélektanilag hitelesen mutatja be. Egyedül a végső szakítás jelenetét nem érezzük meggyőzőnek, hiszen az utolsó találkozást a kétségbeesetten vergődő és sóvárgó Eszti eszközölte ki, s a boldogságukért akkor különösen elszántnak mutatkozó Pistával szemben mégis ő lett az elutasítóbb.

Érdekes, színes az a kép is, amelyet a napló az egyetemi környezetről, az albérleti szállások családi hátteréről, az erdélyi és felvidéki menekültek hányattatásáról, s a kallódó értelmiségiek kávéházi csoportjáról ad. Az utóbbi, erősen excentrikus társaságba Eszti a szerelmük válságbakerülése idején — felejtést, kárpótlást keresve — menekült.