Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - LÁTÓHATÁR - Peter Kováčik: Hazatérés (elbeszélés)
Egyre kibámul az ablakon. Elsuhannak a bakterház mellett, a pusztaság felé robognak. — Gyere, nézd ezt a széles rónát — hívja a pocakost. A pocakos az ablakhoz imbolyog. — Errefelé még a vonat is gyorsabban fut — lelkendezik a fakéregarcú. — Hamarosan otthon leszek. Leülnek, a fekéregarcú előveszi a dohányos zacskóját. Nem bírja kivárni az állomást, egyik cigarettáról a másikra gyújt. A fülkében pillanatokon belül vágni lehet a füstöt. Öt cigaretta után a vonat lassít, majd fékez. Befutnak az állomásra. A szerelvény rándul egyet, aztán megáll. A pocakosnak eszébe jut a katona. — Testvér, ébredj! A katona nem felel. A pocakos elordítja magát: — Itthon vagyl A köpeny alatt semmi mozgás, a pocakos idegesen félrehajtja a posztőkabátot. — Nem aludtál? — kérdezi a pocakos csodálkozva. — Nem aludtam! És akkor mi van? — veti oda kurtán a katona. — Sietned kell — sürgeti a pocakos. A katonának nincs ínyére, hogy ezt hallja. A pocakos feljajdul: — Nem hallottad? A katona hallgat. — Kelj fel! — cibálja amaz a katonát, mintha az aludna és neki fel kellene őt ébresztenie. A katona nem tudja elszőnni magát. — Ugyan már! — rángatja a pocakos. — Nem is tudom, haza akarok-e menni — rebegi megtörten a katona. A pocakosnak úgy tetszik, sír. — Hogyhogy? — hebegi. Azt hiszi, rosszul hallotta. — Nem akarsz hazamenni? — Bonyolult história — mondja a katona, s nem mozdul. — Semmit sem értek — mondja a pocakos mintegy lázálomban —, de egyvalamit biztosan tudok: csak rád várnak. A katona úgy tesz, mintha a pocakos nem akarná megérteni, s keserűen így szól: — Add ide a mankóimat! A pocakos nem jut szóhoz. — Nem hallottad? — A mankókat? — kérdi ostobán a pocakos. — Nehezedre esik lehajolni, te potrohos! — kiáltja erőltetett durvasággal a katona. A pocakos előhalássza a pad alól a mankókat. — Deréktól béna vagyok — hörgi a katona. — A golyók megtették a magukét. A vonatról se tudok leszállni. A mozdony sípol, s a pocakos a vállára veszi a katonát. Nem győz csodálkozni, hogy milyen könnyű. — Valamikor nem akadt párom — motyogja a katona a pocakos vállán. — Egyszer, mulatságban, a Rámpás a mennyezet alatt égett, felugrottam és elfújtam a lángot. Egy legény sem ugrott olyan magasra. A pocakos a földre teszi a katonát. — Hollót is fogtam — erőlteti a beszélgetést a katona. — Hülyeség hollókat fogni. — Ehhez te nem értesz! — ordít a katona. — A holló sebesebben és szebben repül, mint a sas! — A fogoly holló nem repül — érvel a pocakos. — A Ijábát is feláldozza, csakhogy repülhessen. — Aztán már soha többet nem száll fel. — Aztán... — a katona nem tudja folytatni a torkába nyomuló gombóctól. A pocakos figyeli. Szánalmas látványt nyújt. Ha figyelmen kívül hagyja a mankókat, úgy tűnik, mintha lógna, mintha szögre akasztották volna.
