Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - LÁTÓHATÁR - Peter Kováčik: Hazatérés (elbeszélés)
ötvenes —, de valószínűbb, hogy csak negyvenéves. Amikor beszél, arccsontja még- jobban kiáll. Sovány, de nem hat soványnak. Ráncos arcát öreg fa kérgéhez lehetne- hasonlítani. — Mi történik? — kérdezi rekedten, nyersen, szinte durván. A katona zavarban van. A férfi izzadságszagot áraszt, szalma és agyag érződik rajta. A cipőtalpán is hordja, mindenütt nyomokat hagy maga után. — A helyeden egy csapdába esett róka képű férfi ült. — Senki sem volt ittl — mordul fel a fakéreg arcú férfi. Nem lehet vele tréfálni, de a katona ezzel nem törődik. — Nem láttad elmenni? — Nem láttam! — Látod, megszökött! — tesz szemrehányást a pocakosnak a katona. — Agyon kellett volna ütnöm! A pocakos a kezét tördeli. — Még most sem tudsz tőle szabadulni? — Nem — Tekintete a fakéregarcúra ugrik. — Hol szálltál fel? — A viadukt előtt. — Nem láttad őt? — Nem láttam. — A szeme úgy ugrált, mint sáska a fűben, és zöld hátizsákja volt. Alaposanmegpakolva. — Én senkivel se törődök! — veti oda a fakéregarcú. — Felőlem akár olyan szeme- is lehetett, mint az alagút. A katona kirobban: — Közönséges szélhámos volt! — Nekem teljesen mindegy! — Neked az teljesen mindegy? — fenyegetőzik a katona. — Lehet, hogy kápő*- volt a lágerban! — Nekem az is mindegy! — Kápó a lágerban! — jajdul fel a katona. — Akkor sem érdekel! — dünnyögi a fakéregarcú. A katona fenyegetően csücsöríti a száját. — Téged semmi sem érdekel — szűri haragosan a foga között. — Furcsa ember vagy. — Az sem érdekel. — Hol a csomagod? — kérdezi a katona. — Semmilyen csomagom nincs! — feleli a fakéregarcú. A katona folytatja a kihallgatást: — Honnan tudtad, hogy megállunk a viadukt előtt? A fakéregarcú férfinak ez miár sok. — Az az én dolgom! A katona élesen kifakad: — Nem egészen! Sokan nem jöttek haza, és neked teljesen mindegy. Nem lehet minden mindegy. Szóval, honnan tudtad, hogy megállunk a viadukt előtt, és hogyan kerültél a rókaképű helyére? A fakéregarcú nem tud magán tovább uralkodni. Nem tudja, imit gondoljon a katonáról. — Ez kihallgatás akar lenni? — kérdezi tettetett nyugalommal. — Vedd annak, aminek akarod! — kiáltja a katona. — Honnan tudtad, hogy megállunk a viadukt előtt, és hogyan kerültél a rókaképű helyére? A fakéregarcú nem tudja tovább türtőztetni magát. — Elegem van már ebből! — irtózatosat ordít, ökölbe szorított kezével hadonászik. — A béketűrésemnek is van határa, betelt a mérték, s ha kicsordul a pohár, hát baj lesz! — Hangja megnőtt, nyers lett. Az arca is eltorzul a dühtől. — Ezt vésd az eszedbe, és ehhez tartsd magad. Erről jut eszembe. Én láttam ezt a viaduktot, amikor még állt. Békésen, akár egy kisbárány: mellső lábaival a völgy egyik, hátsó’ lábaival a völgy másik oldalán. Űtt voltam, amikor a levegőbe emelkedett — a katonai szerelvényei együtt —, és hallottam a beton roppanását, a vas pattanását, a fa reccsenését, a muníció meg a mozdonykazán robbanását. Elég?
