Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - LÁTÓHATÁR - Peter Kováčik: Hazatérés (elbeszélés)

Peter Kováčik

HAZATÉRÉS

— Az a lesoványodott katona ott az ablaknál átélte a Felkelést, most jön a laza- retból. A felszabadításkor kapott egy adagot a géppisztolyból, tizenkét golyót — akár az apostolok —, a dohányzacskójában tartja — magyarázza a pocakos egy magas, vállas, de sovány, sápadt, petyhüdt arcú tébécésforma férfinak. — Háromszor szökött meg. Háromszor fogták el, de aztán mégiscsak a maga erejéből menekült meg. Eltette láb alól a feKdvébelt. Hi't mondja meg, ki hinné róla?

A katona az aolaknál alszik. Mélyen alszik, nem hallja a pocakost, senkit sem hall, csak amikor a vonat megáll, nyitja fel a szemét: megtudakolja az állomást, a köpenye alá húzódik, és újfent húzza a lóbőrt.

— Dögrováson van — mondja a tébécés.

— Gyenge, sok vért vesztett — magyarázza a pocakos.

— Az orvosok azt mondják, hogy kész csoda.

— Mi ebben a csoda?

— Hogy túlélte.

Síkságon haladnak keresztül — akár a reptér —, a tébécés az ablakhoz lép, hogy megszemlélje a vidéket, de ez csak ürügy arra, hogy közelebbről szemügyre vehesse a katonát, aki érthetetlen szavakat motyog álmában. Nem sokat lát; a katona térdig betakarőzik a zsíros köpenyével.

Csikorognak a fékek.

A katona felrezzen.

A tébécés feltűnően sápadt arcot pilLant meg, mélyen az arcba rejtett szempárt, gyűrött homlokot, ferde horgos orrot és nyitott szájat, mintha a törött orrával nem tudna lélegezni.

A katona tekintetével az állomást keresi, de csak a frissen szántott földet 1 tja, s a barázdákban a varjakat. Kukacokat csipegetnek, gyökérdarabkákat, vagy magot. Leginkább magot.

— Hol vagyunk? — formed rá a pocakosra.

— Nem tudom — veti oda a pocakos. — Valahol a határban.

A katona szippant a törött orrával és felragyog.

— Hát persze, a határban. Érzed ezt az illatot?

A pocakos nem érti, hallgat.

— Érzed? — kérdezi sürgetően a katona.

Kívülről behatol a varjúkárogás, a gőzmozdony sziszegése s a széllökések.

— A fűzfák megtelnek nedvekkel — tűnődik hangosan a pocakos.

— A föld illatozik! — robban ki a katona. — Éppen a szántásra érkezem.

A mozdonyvezető kiengedte a gőzt, a varjak rémülten csapkodnak a szárnyukkal, s elszállnak a mezei utat szegélyező nyárfák irányában. Még oda sem érnek, s a katonának az arcába tódul a vére, lekonyul a feje, meg kell kapaszkodnia a padban.