Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)

Mintha megfélemlített emberek sugdolőzva mondanák egy élet történetét.

A titkolt esküvő másnapján a folyóra mentek fürödni. Forró nyári napok jöttek, •hajnalig tartó meleg estékkel. Belefúrták magukat a homokba, összeértek a földdel, ■egy test voltak az idővel is.

Voltak napok, amikor csak ketten feküdtek a nagy homokos lapályon — hallani lehetett a csendet.

Vízparti erdőség kíséri a folyót, nyárfák, akácok, kőrisek, tölgyek — a víztől távolodva úgy követik egymást a fák, ahogy bírják az évenkénti áradások rohamait.

Ide húzódtak a déli nap elől.

Esztendők múltak, míg itt valaki megmártotta magát. Háborúk között a csempészek jártak erre, nagy ritkán pásztorok jöttek a víz színét nézni, azelőtt meg száz évekig senki. Ez a nyugalmas idő olyan volt, mintha az emberemlékezet teremtette volna: megfoghatatlan, végtelen. Valami köntös nélküli ősállapotot idézett, ahol minden meztelen tisztaságában van jelen. Hatalmas test volt a levegő, ha beljebb mentek az erdőbe, hűlt a tapintása, visszafelé fokozatosan melegedett, a vízparti homokpadon már égetett, mint a szerelmes ölelés.

A férfi néha elkiáltotta magát az erdőben, hallani akarta a csend összetörését; .madarak reppentek csak tovább, s ő egyedül maradt gonoszságával.

Itt maradtak estére, éjszakára is. Fát törtek, tüzet raktak, az asszony egy takarón ült, a másik félmeztelen a tűz mellé kuporodott.

Kettejük életében ez volt az első közös táj.

Hajnalban hallhatták, ahogy hatalmas ugrásokkal levegőbe repülnek a halak, aztán “visszahullanak.

Reggel odajött hozzájuk egy ember, megnézte őket, nemsokára ennivalót hozott nekik, letette a tűzhöz, majd elment. Az asszony azt hitte, álmodik.

— Ki volt ez?

— Egy pásztor.

A férfi életében ez volt a második táj, ami testéhez nyomult, és megérintette.

Itt maradtak másnapra, estére és éjszakára is. Harmadnap emberek jöttek hozzájuk a faluból, leültek, és ők is nézték a tüzet, mint valami bibliai jelenésben, csak ■kiléptek az erdő sötétjéből és ott voltak.

— Kik ezek az öregek? — kérdezte a férfi.

— Rokonok.

Legszívesebben bibliai nevükön szólította volna őket az asszony: Ábrahám, Jőzsué,

Lázár.

—• Anyám apjának fiatal testvérei, hozzánk jöttek.

Nemsokára pálinkával kínálták a fiatalokat, a férfit nézték főleg, amint kezébe veszi a poharat, ahogy tartja, s ahogy iszik. Orasztala lett a tűz, Isten fáklyakeze világított az arcokba, s az öregek isten kíváncsiságával nézték őket.

Ráncosodó kis lelkűkben megmelegedett az emlékezés: ők is szívesen kucorognának szégyentelen meztelenségben. így a tűz körül. Az asszony bőre fehér, annyi rajta a szín, amennyit most festett rá a tűz — a férfi vékony, karcsú, magas. Ha nem restellnék, kezükkel érintenék az asszony bőrét valami képzelt rokoni kedveskedéssel.

Aztán az idő távolságát nézik, azt a széles, meredek árkot, amelyet az évek húztak közéjük. E mélység fölött enyhülő mosolyok táncolnak egymás felé, talán most fogadják magukhoz a férfit: beengedik életük körébe, vagy csak nézés és beszéd tárgyaként morzsolódik majd köztük.

— Milyen a víz? — kérdi egyikük.

— Felmelegedett.

— Hát a homok?

— A déli napon forró.

— Ilyen homok csak itt van, közel vannak a hegyek, ez még a felső folyása. Eddig ■olyan, mint a malom; ami a medrébe kerül, azt egybeőrli.

Énekeltek is a három öregek. Kezdetben sanyarú legénységről, aztán sanyarú szomorúságokról; nótáikban nem volt derű, messziről nézte őket a jókedv.

Nesztelenül mentek el.