Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - Morvay Gyula: Visszatérés (novella)

— Ne nyafogj! — döfte a szót feleségébe Dasi. — Lássuk, mennyi is az a pénz? — kérdezte Muharitól. Felhúzta szemöldökét, és még mindig a pénzkötegen tartotta vör- henyes, vörös szeplős kezefejét.

Lassan bontogatta a csomagolópapírt, minden hajtogatásnál egyet gondolt: mennyit ad? Meghallgatja: mit mond Muhari, mennnyivel lesznek hárman kielégítve? És hirtelen belevágott a legfontosabb: megmondja Muharinak, hogy ne szóljon a többieknek, akik visszatértek, ne szóljon senkinek, mert ez is halálos érvágás neki. Mindenkinek nem tudja visszaadni a pénzt. Meglepődött, mit mondott Muhari.

— Hallottad: ebül gyűlt szerdéknek, ebül kell vesznie. Nekünk 145 000 koronát fizetsz vissza, amit becstelenül elvettél tőlünk.

Dasi másodszor is Muharira nézett. Ügy mondta: „becstelenül”, tehát vigyázni kell. Szeme Muhari arcán szaladgált, azt nézte: nincs a homlokára, szájára írva a jó szó, ami Dasinak kell?

— Száznegyvenet visszaadok, az ötezret később; most nincs több pénzem. Egyben valamit kérek, cserébe.

— Cserébe? Olyan nincs, Dasi, olyan nincs, nem ismerünk ilyesmit, de megkérdezem: mégis, mi lenne az?

— A franc egye meg; kimondtam, most már vége — szidta magát Dasi.

— Cserébe . .. hogy magunk közt maradjon ez az egész micsoda. Ez a fizetés, érted, ugye?

— Magunk közt? — vágott oda szavával Tömegei. — Ellopott pénzünkről még hallgassunk is? Rosszul ismersz minket, Dasi!

Agócsra esett a sor.

— Zsebünkből kilopott, szánktól eltörült pénzünkről hallgassunk? A többieknek ne szóljunk, azokat hagyjuk a slamasztikában? Egyforma sorsunk volt: nekik is, nekünk is rettenetes volt, mert itthon megszűntünk az életünket folytatni, máshol kellett újrakezdeni. És ki gyerekét, ki öreg szülejét hagyta ott, Dasi. Nyíltan megmondtuk társainknak: ma visszaadjuk a pénzüket. Megmondjuk társainknak: ők is kérjék vissza, mert egysorsúak voltunk.

Dasi kinyitotta a csomagot, sokáig nézte a pénzt, várt, minél később kelljen megválnia a sok pénztől, minél tovább melegítse hidegedő kezét és álmait, hogy mi mindent vesz a pénzen.

— Lesz még nálad pénz — mondta nyugodtan Muhari. — Autó áll a pelyvásban. Egy vagy kettő?

— Egy, meg egy motorkerékpár, de az nem valami baka, dehát azért nekem is hagytok valamit, nem?

— Csak úgy hagyunk, ahogyan te hagytál nekünk — zárta le röviden a mondatot Muhari Pali.

Dasi megnyálazta ujját, s elkezdte számolni a pénzt. Susogtak, ropogtak, hajladoztak, egymáshoz simultak a bankók.

— Itt van. 140 ezer.

— Még ötezer kell mellé.

— De ha egyszer nincs!

— Keresni kell, s találsz!

Dasi elfehéredett homlokkal feleségétől várt feleletet. Szemével intett az asszonynak: keress!

— Megvárjuk azt a keresést-megtalálást — szólt nyugodtan Tömegei. Tudnivaló: elvitted a pénzünket, most mi visszük el a pénzünket.

Háromszor is integetett, hunyorgatott Dasi feleségének, ingatta a fejét, mutatta a helyet: hol van még ötezer korona; ahol többnek is kell lennie, mert holnap idejön a fél falu, hogy visszakérje pénzét.

— Számíts rá, Dasi: a többiek is eljönnek — mondta Agócs. Eljönnek, neked le kell tenned a stexet, mint azon az éjjel mondtad. Szólj a feleségednek, siessen, legyen utána; még 5000 a cál, aztán megyünk.

— Legalább ne küldjétek nyakamra a többieket — nyöszörgőit Dasi. Belepusztulok; semmim se marad; életem munkája van ebben a pénzben.

— Semmid se marad; akárcsak nekünk: egy vasunk se maradt — mondta Tömegei..

— Nem szólunk — folytatta a szót Muhari; eljönnek azok maguktól is.