Irodalmi Szemle, 1983
1983/7 - Vajkai Miklós: Itt (novella)
Vajkai Miklós Zim kiszállt az autóbuszból. A nagyváros perifériáját kékesszürkére sikálta az IDŐ. Nyugatra: valahai, immár kiöregedett gyár falai... Egykor ő is itt töltötte a napjait. Aztán más idő jöttek. Zim elhagyta Pressvárt. Hosszú éveken át a visszatérő álmaiban találkozott azokkal, akik után sohasem szűnt meg a vágyakozása. Most, miután megpillantota egykori életének lakótelepét, megrökönyödve tapasztalta a könyörtelen leépülést. A városszegély területe mintha meghatszorozódott volna. Csupán néhány épület maradt hírmondónak, és egy-egy különös, egzotikus növény, amilyet eddig a zak- Iatot álmaiban látott. Durusfa-csemeték ütöttek itt tanyát. ,,Húsos, kövér, lapuszerű levelek, dús, haragoszöld erezet, s elenyésző, mentához hasonló, csiklandozó illat.... Ha ütöd: felérez ...” — volt fantáziája, hogy elképzelje a mohaverte leveleket, amint egyre határozottabban elszíneződnek, feldúpolyosodnak, ahogyan ő mondta volna. A pórusok kitágulnak, s mind nagyobb vételezéssel, egyenletesen lélegzenek. Igazából sohasem tudjuk meg, hogy az ütések által miféle ösztönző folyamat tanúivá leszünk, milyen biológiai „szertartás” részesévé válunk, mígnem azon kapjuk magunkat, hogy a durusfa hatalmas változáson esett át, s immár egy földhöz tapadó, sárkányszerű hüllővel állunk szemben. A korábbi bimbók: felpüffedt, sipítozó, számunkra szokatlan alakú kígyófejekké lesznek. A zsengébb hajtások szüntelenül csavarodnak, tekergőznek, s jaj, ha élőhöz érnek. Különben barátságos, és ami még ennél is fontosabb, ragályt oszlató növényzettel találta magát szemben. Nyolc-tíz csemete: s Zim azonnyomban otthonosabban érezte magát. Mint amikor hosszú idő után ugyanazt a ruhát öltjük ^magunkra: olyan volt ez az állapot. A gyártelep szegélyén parányi élelmiszerboltra emlékezett. Amióta önállósította magát, és sokkalta többet dolgozott, mint az állami alkalmazottak, ritkábban bár, de szükségét érezte az italnak. A munkája, a napjai következetes önfegyelmet igényeltek, mégis... a közelében levő, még fölbontatlan fiaskó látványa rendszerint megnyugtatta. Gálickék épületkomplexum előtt találta magát. Jól szabott, bordó öltönyt viselt. Fekete inget. Világosszínű nyakkendőt. Negyvenkét esztendős volt, de mintha időgépen préselődött volna át: múlttalanná lett. Sokáig állt a negyven évvel korábban emelt, ormótlan, és barbáran félresikerült épületszülemény előtt, amely igazából mindig kihasználatlan maradt. Valaha ő is ott lófrált az épült alagsorában. A mennyezet alatt kék, piros, sárga csövek kígyóztak, rángatóztak. A gyár közétkeztetési „erődítménye” szélsőségesen másra hasonlított. De volt elegendő ideje, hogy idomuljon az alaphelyzethez. Hogy beleélje magát a szerepkörébe. — Zimmermann Adolf húsz esztendős fűtőmunkás!... — Ö is jelen van!... — Ű is velünk van! ... ITT
