Irodalmi Szemle, 1983
1983/7
... Nem beállított riportokat láttam, hanem teleobjektívvel átmentett nagyon is intim emberi pillanatokat; nem csillogó felületet, hanem mélységet és tragikumot; nem publicisztikus derűt, hanem a művész ismételt megrendüléseinek a dokumentumait; nem romantikus tájakat, hanem a természet fájdalmas helyzeteit, s még a tájat is vigasztalannak láttam, ugyanolyan magányosnak, mint az alakos képein látható embereket: nem aktokat és nem folklórt, hanem arcokat; nem színes, hanem fekete-fehér technikát, mégpedig szürke átmenetek nélkül, a lehető legélesebb kontrasztokkal, amilyeneket egy kép a tiszta olvashatóság érdekében még megenged [...) Nem mindegy ám, hogy az ilyen nem beállításokkal dolgozó, hanem a pillanat tört részeire érzékeny fényké pész, mint TÓTHPÁL GYULA, mikor hozza működésre kész állapotba a gépét. Az ilyen művésznél ez ösztönös mozdulat, s ezeknél a felvételeknél többnyire sem töprengésnek, sem fontolgatásnak nincs helye, reflexek dolga az egész. Tóthpál reflexei, mint anyagának egysége bizonyítja, mindig azonos természetű ingerekre válaszolnak. Tóthpál szeme főleg az emberre érzékeny, leginkább az ember arcára. Ez is tág azonban s szűkítsük tovább a kört: a gyermekére, aki még nem, s az öregére, aki már nem felnőtt, s velük azokéra, akik az élet perifériáján sodródnak: az elesettekére, a kiszolgáltatottakéra, a szenvedésre. Nincs itt semmi ünnepi cifraság: vedlenek a falak, az utcák, vedlett a természet, toprongyosak az emberek — mindenben és mindenkiben a meztelen lét dokumentálja önmagát. Tóthpál figuráinak többsége befelé forduló, önmagába figyel, vagy magából, a mélyből tekint kifelé, alig használva érzékszerveit. Mi más juthat ezekről a képekről az ember eszébe, ha nem Tőzsér Árpádnak, a csehszlovákiai magyar költőnek Kiáltás című verse: „Világom egyre öntörvényűbb — / ahogy kínom nő, úgy fordul vissza / világra szabott öt érzékszervem, / s mint a csigacsáp, magát tapintja.“ KONCSOL LÁSZLÓ /Szeptemberi számunkat Tóthpál Gyula műveivel illusztráljuk.)
