Irodalmi Szemle, 1983

1983/1 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Dávid Teréz: Séta a MATESZ körül

De aggályai is voltak: „... mert — úgymond — a hivatásos színház legfőbb kelléke a hivatásos színész, a hivatásos szakember, rendező, dramaturg úgyszólván teljesen hiányzott az induló együttesnél, továbbá mert a színház ünnepélyességéhez tartozó, méltó épület helyett egy öreg, valamikor a Katolikus Legényegylet igényeit kielégítő épületben indult útjára a Magyar Területi Színház.

„A többé-kevésbé műkedvelőkből álló együttes — írta Lőrincz Gyula — néhány idősebb hivatásos színésszel együtt nagy reménységgel, még nagyobb lelkesedéssel és odaadással indult csodát teremteni a semmiből és majdnem a semmivel. Reménységük és lelkesedésük meghozta gyümölcsét. Első fellépésükkel csatát nyertek és lehetőségeikhez mérten győzedelmesen vitték előre szocialista színjátszásunk lobogóját 10 éven keresztül. Lelkesen és fáradságot nem ismerve tolták végig Thália szekerét Szlovákia felvidéki göröngyös útjain, városkáin és falvainkon, hogy a csehszlovákiai magyar dolgozók között hittel hirdessék anyanyelvűnk szépségét, kultúránk emberséges, szocialista tartalmát, és a magyaron kívül megismertessék a cseh és szlovák drámairodalom értékeit, a világ klasszikus és új, haladószellemű drámairodalmát. Hála és köszönet a lelkes csoportnak tíz esztendős munkájáért. Sok szép és felejthetetlen estét, ünnepet teremtettek a nézők szívében. A volt műkedvelők nagy részéből az eltelt tíz év alatt hivatásos színész, művész lett.”

így nyilatkozik ezekről az időkről Ferenczy Anna, aki az idén megkapta az érdemes művész címet:

„Évek hosszú sora alatt szinte fillérekért annyi utat tettünk meg rázós autóbuszokon, feláldozva fél éjszakáinkat, hogy ennyi idő alatt kényelmesen megjárhattuk volna a Holdat is. Kiszámítottuk!... Vagy megkerülhettük volna tízszer a földgolyót...”

Lőrincz Gyula írása befejezésében még kifejezi ama reményét — mindnyájunk reménységét —, hogy a színház hamarosan méltó elhelyezést kap: „Mivel az egyetlen magyar »kőszínház« nélkülözni kénytelen a modern színpadtechnika legalapvetőbb vívmányait is. Szeretnénk — írja —, ha a színház biztosítani tudná a legszükségesebb szakemberek állandósítását s képzett színészek utánpótlását. Nagyon szeretnénk, ha az elkövetkező években kialakulna a színház egyéni profilja, mely sajátságos és nagyon sokoldalú küldetésénél fogva, tudjuk, nem könnyű feladat.”

így a köszöntő ...

Szúrósabbra hegyesedett azonban tíz év alatt a kritikusok tolla. Vagy a megszokás csömörré változtatta az egykori lelkesedést. Az igények is megnőttek, míg végre Cse- lényi László és Csikmák Imre tollából az ŰJ IFJÚSÁG hasábjain (1963. febr. 2.) megszületett a kritikusok hangulatát félreérthetetlenül megfogalmazó kérdés: „Quo vadis MATESZ?” A cikk szerzői meglehetősen sötéten látták a színház jövőjét:

„Ha a komáromi színház távlataira gondolunk, kevés okunk van az optimizmusra” — írták. Statisztikai adatokra hivatkoztak és megállapították, hogy a számok csupán regisztrálnak, ám „nem mérhető számokkal a kulturális munka”. Borúlátóan nézik az előbbrejutás útját és minden reménységük a színművészeti főiskolán abban az évben végzett három növendék: „... tudjuk mit várhat a színház egy Beke szenvedélyes útkeresésétől, egy Thirring Viola kirobbanó tehetségétől, egy Vavreczky Géza akaratától, indulatától. Ha ugyan ezek is cserben nem hagyják a MATESZ-t, mert úgy hírlik, hogy — egyikük Magyarországra készül, a másik szlovák színházhoz, a harmadik, ki tudja hova? Vagyis ... ha ez bekövetkezik, az eredmény egyenlő a semmivel... kezdhetjük elölről...” — vonja le a végkövetkeztetést Cselényi és Csikmák.

Amitől tartottak, bekövetkezett. Beke rövid kitérő után végleg áttelepült Magyar- országra. Thirring Viola visszautasította Pavel Rímsky meghívását a brünni MR§TIK SZlNHÁZ-hoz. Vavreczky Géza (ez időben Gálán Géza) nyughatatlan lelke — Gágyor Péter híradása szerint (NÖ, 1977. okt. 6.J, „sohasem kívánkozott a jól fizetett állások vizeire”.

Cselényi és Csikmák levonják a következtetést:

„El kellene gondolkodnunk a színház vezetésének mindmáig megoldatlan problémáiról, mert mit segít az, hogy végül csak megtaláljuk az új igazgatót, ha tíz év eltelte után ez idő szerint még csak szimat sincs új rendezőről, dramaturgról... Kinek terheli ez a számláját? Kit tegyünk felelőssé mindezért? Mert könnyű dolog színházat teremteni, ám úgy véljük, sokkal hathatósabb segítséget is el bír viselni a komáromi színház ezen a téren ...”