Irodalmi Szemle, 1983
1983/1 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Miklósi Péter: „Keressük együtt a színházi megújulás lépcsőfokait!”
— Az imént említetted, hogy területi színházunk vendégjátéka nem mindig és nem mindenütt közügy. Mit értsünk e megállapításon? — Azt, hogy a színész számára nincs lehangolóbb érzés, mint ha kilépve a reflektor- fénybe csak üresen ásító széksorokkal találja magát szembe! Gondolom, ezért érdemes kissé tágabb értelemben is megvizsgálni a látogatottság és a közönségszervezés kérdését. Részünkről nyugodtan kijelenthetem, hogy színházunkban a szervezési és propagációs munkát folyamatosan, nagyobb zökkenők nélkül végezzük. Szándékaink sikere azonban távolról sem csak tőlünk, hanem sokkal inkább a fogadó kultúrház vezetőjének rátermettségétől és segítő igyekezetétől is függ. Mert gyakorta találkozunk olyan bosszantó „aprósággal”, hogy a Játékhelyre érve még eredeti csomagolásban látjuk viszont a napokkal korábban küldött falragaszokat, szórólapokat s egyéb propagációs anyagot! Csoda hát, ha aznap kevés ember jön össze az előadásra?! Sajnos, sok esetben alkalmatlan, mondhatnám úgy is, sértő a környezet, ahol játszanunk kell. Egy-két éve történt például játékhelyeink egyikén, hogy olyan színpaddal vártak bennünket, ahová a szél szabadon behordta a havat! Vagy lehet ott jó színházi előadást tartani, ahol a kultúrház előcsarnokában kocsmázás, mulatozás folyik, ahol esetleg a legdrámaibb jelenet alatt fölcsendül az „akácosút” ismert dallama? ... Természetesen, tudatában vagyunk annak is, hogy a közönség rokonszenvének alakulásában nagymértékben közrejátszik: milyen darabbal látogatunk el falujába. Hadd tegyem azonban hozzá, hogy ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a publikum valamennyi rétege számára képtelenség attraktív darabokat játszani, hiszen évente több mint háromszáz előadásunk van, és így kereken százezer néző elképzeléseinek kellene minden esetben eleget tennünk. — Ez az utóbbi adat a művelődési otthonok vezetői által megvásárolt előadások székszámát jelenti, vagy a ténylegesen jegyet váltott nézők számát? — Ez a papíron is kimutatható bevételi tervből számított, feltételezett nézőszám. — Ha közvetve is, de a rugalmas, jó dramaturgia szükségét említetted az imént... — Gondolom, joggal, hiszen egy színház sajátos arculatának kialakításában, a színészek tehetségének kibontakoztatásában és nem utolsósorban a publikum „csalogatásában” is fontos szerepet tölt be az elmélyült és céltudatos dramaturgiai munka. Ebben a tekintetben az utóbbi esztendők sorrán eléggé sok a megszívlelendő tapasztalat színházunkban, mert ezen a Szakaszon bőven van még javítanivaló a munkánkban. — Konkrétan mire gondolsz? — Hogy nagyobb összefogással, több alkotói invencióval kell végezni ezt a munkát. Néhány előadásunk visszhangtalansága arra késztetett bennünket, hogy észrevegyük: ha a dramaturg a kívántnál csekélyebb mértékben van jelen egy-egy darabban, az eleve elszűkíti a művészi célzatosság vagy a színpadi mondanivaló erőteljesebb kibontásának lehetőségét. Színházunkban végre érvényt kell szerezni annak a szemléletnek, hogy a dramaturgiának — a rendezés és a színészi játék gyakorlati kérdéseihez hasonlóan — szintén kulcsfontosságú szerepe van az új bemutatók előkészítésében. Ez a munka ezért nem állhat meg az évi dramaturgiai terv összeállításánál és az ehhez szükséges szövegek kiválogatásánál, hanem a művészi érvényülés, az ötletesség lényegesen több lehetőségét rejti magában. Az utóbbi másfél-két évben inkább Kassán születtek a szín- házilag izgalmasabbb előadások; Komáromban főképpen a Fata morgána aratott váratlan sikert, amely negyven tájelőadás után is azon a hőfokon maradt, mint a bemutatót követő hetekben. Az ilyesmi nálunk ritkaságszámba megy, de egyben azt is bizonyítja, hogy színházunkban halaszthatatlanul fontos az alkotói légkör, a rendszeres műhelymunka lehetőségeinek kialakítása. — Az efféle törekvések a hazai magyar írók alkotói kedvének felszításában, a csehszlovákiai magyar drámairodalom hagyományainak megteremtésében már eddig is nyomon követhetőek voltak. — Igen, és ez jóleső érzéssel tölt el bennünket. Színházunk két társulata eddig 226 hivatalos bemutatót tartott, ebből csaknem harmincra tehető a hazai magyar írók tollából származó színművek száma. Első pillantásra ez nem sok, de ha figyelembe vesszük, hogy színházunknak sok éven keresztül , nem volt állandó dramaturgja, vagy arra gon*
