Irodalmi Szemle, 1983

1983/6 - Koncsol László: „Mantika ténikauta ...”

mennyiségében és minőségében minden idők legbámulatosabb műfordítói teljesítménye. Ennek egyik magyarázata nyelvünk csodálatos fogalmi, képi és ritmikai hajlékonyságában rejlik. Weöres lefordította Dzsajadéva nyolcszáz éves szanszkrit Gítágóvindá- ját. A művészi teljesítmény nagyságát, a konzsenialitást minden elemzésnél jobban érzékelteti Orbán Ottó élménybeszámolója: „A magyar—indiai kultúrkapcsolatok meghitt perce volt, amikor e sorok írója Új-Delhiben egy hozzá ellátogató helybelinek magyarul kezdte el skandálni az elképesztő nyelvi lovasmutatványt: »Szekfüviráglehe- letzuhatagos-örömillatú délövi szélben...« — A Gítágóvinda? — nézett rá elképedve a fiatal indiai újságíró — magyarul?” Orbán, a pályatárs, még hozzáfűzte: „Weöres Dzsajadéva-dalai keletkezésük pillanatától kezdve nem kevesebbet jelentettek annál, hogy a mai magyar költői nyelv tűrőképessége, teherbírása, hajlékonysága gyakorlatilag végtelen.”

Weöres lenyűgöző teljesítményének másik magyarázata, hogy kivételes lelki-szellemi érzékenység révén a legtávolabbi és legősibb kultúrák költészetét is belülről, nagy tudásának hála nemcsak értve, hanem átélten is tudta tolmácsolni. Neki köszönhetjük a nagy távolkeleti irodalmak igazi térhódítását kulturális tudatunkban, s az ő költői tehetsége, varázsa és nagysága adott nálunk teljes lírai hitelt és súlyt az afrikai és újvilági természeti népek s az ókori Kelet lírájának is.

Harmadik magyarázata a humanizmus, mely egész működését áthatja, s amelyre elsősorban a soha meg nem szűnő nyitottság a legjellemzőbb.

Negyedik magyarázata, természetesen, Weöres zsenialitása, mely a fölsorolt és mindenkinek adott lehetőségeket nemcsak tudomásul veszi, hanem ki is aknázza.

Több jel szól amellett, hogy Weöres inkább „latin” jelenség mint „görög”. A görögség is asszimilált mítoszokat, gondolatot és tudást, de Weöres tudatosan építi hatásokból, utánérzésekből, szövegek újraköltéséből is életművét. Műfordítói életművét azért Jtell a Weöres-mű szerves részének tekintenünk, mert költői impulzusok indulnak ki ■belőle, míg költői gyakorlata viszont újabb fordítói vállalkozásokra ihlet. Ha jól sejtem, minden általa magyarított sarkalatos világirodalmi jelenségnek lírájában is megvan a távolról sem szolgai, hanem nagyon is weöresi leképeződése. Weöres teljes emberi, lilozófiai és művészi öntudattal folytatja ezt a nagyon ősi és nagyon e századi alkotói gyakorlatot. A képzőművészetben Picasso, a zenében Sztravinszkij rá az analóg példa. Weöres a maga használatára elveti azt az individuumra, a személyiség egyedi jegyeire, világszemléletére és vágyaira épülő polgári művészetmodellt, amely a reneszánsz óta, főként a romanticizmus idején kizárólaggos érvénnyel szolgált, s helyette a „kollektív én”, a művészi személytelenség vagy személy fölöttiség eszményét vallja és valósítja .meg. A népművészet, a természeti kultúrák, az ősi és a mai Kelet (és Nyugat) nagy kultúrái, Bizánc és az európai középkor művészete (tegyük 'hozzá: filozófiája is, ha volt) a hagyomány felől, a szocializmus szellemisége a weöresi jövőeszmény felől táplálja ezt a nemcsak nálunk teljesen újszerű, hanem a világirodalomban is kevés modern életműben megvalósuló „proteuszi” líramodellt. Figyelmet érdemel, hogy a weöresi személyiség világba és kozmoszba tágulása az ember tudatának e századi egyetemessé tágulásával egy ütemben történt. A századelő európai művészeti aranykorának összegezése, teljes kivirágzása, kiteljesítése, és szinte dekadens tökéletessége, ezüstkori vonásokkal. De az is lehet, hogy egy új korszak, egy új egyetemesség, egy új közösségi művészet első hírnöke. Valószínűleg mind a kettő: hogy melyik inkább, azt az időnek kell majd eldöntenie.

„Mantika ténikauta ...” — Vajon ezek a dolgok álltak volna abban a bizonyos jövendölésben?

Mi mindenképpen ilyeneket kívánunk Weöres Sándornak, aki e napokban ünnepli 70. születésnapját.