Irodalmi Szemle, 1983
1983/6 - Koncsol László: „Mantika ténikauta ...”
Koncsol László „MANTIKA TÉNIKAUTA..." (A hetvenéves Weöres Sándor köszöntése] Éveken át teljesen gyanútlanul mormolgattam Weöres Sándor Öcska sírverseinek „(Itt nyugszik W. S./" című záródarabját, miután a költő Merülő Saturnus című kötete, 1968-ban, megjelent: Mántikaténi katá .. . Már arcod esőben elolvad, hűs földben kisimúl csöngei boglya-hajad. Mit bánod már, hogy sohasem szívleltek a lányok, tündér sem szeretett, messze szaladt valahány, hogyha facér lépted vígan kocogott a sikátor macskafejes kövein: gilkili-gilkili-gunn — Téged az istenek is tréfájuk végire szántak, könnyű falat voltál mindig a föld kerekén. Frászkarikán szánkáz kutyafarka varangyos a banda híj csóré héláh! Béke legyen porodon! Akkortájt még nem is kezdtem görögül tanulni, a verskezdő hangsort nem értettem, dadaisztikus, hangfestő elemnek véltem, s vele együtt a versalany halállal kötekedő, a múlandóság drámáját eleve csibészes elégiába oldó fölénye ragadott magával. A mini- elégia műhelytitkainak egy részére is rányílt a szemem. Tudtam, miért választotta a költő éppen a záródarabban a szelíd latin disztichonokat, élveztem a vers hangulatának a majdnem-naturálisból az önirónikuson és lebegőn át a majdnem-triviálisig hullámzó áramát, s a vers első, hatodik és záró sorában, a szerkezet súlyponjain fölhangzó, őket mintegy megtámasztó éles ritmusú halandzsa- és törmelékszavakat. Ezek, véltem akkor, a költő megszokott neodadaista játékai közé tartoznak, a forma zeneiségét s az alany könnyed, derűs halálattitűdjét emelik ki, s egyebek között azt is mutatják, hogy a disztichon és általában a klasszikus költészet poétikai lehetőségei nem idegenek az avantgard elemeitől. Csak évekkel később, egyik magánszorgalmú görög nyelvleckémen jöttem rá, hogy a verskezdő hangsor egy kétszavas görög kifejezés weöresivé asszimilált alakja, mely titkos üzenetet tartogat azok számára, akiknek van kulcsuk hozzá. „Mantika ténikauta” — így az eredeti görög alak. jelentése: „Azt jövendölték akkor...” Ez a sejtelmes ógörög tárgyi főmondat, amelynek esetleges forrását és mellékmondatát csak találgathatjuk, mintegy rangrejtve a mítoszok, misztériumok, sorstragédiák, próféciák és jóslatok görög nyelvű 'mélymúltjának termő homályába irányítja figyelmünket. (Hogy honnan származik ez a dadaizált görög nyelvi szólam, s eredeti kontextusából, ha van, milyen utalást hoz magával, alighanem csak Weöres tudja). Az ilyen jóslatok egy része az ember születés előtti időtartományában, mitikus emlékezet előtti „őskorában” keletkezik: ki tudja, milyen sorsot jövendöltek Weöres számára? Látszólag tehát halandzsa, dadaizmus, futurizmus, makaróni, poétikai félmúlt és jövő, de anélkül, hogy ezt az összefüggést kizárná, emberi mélység és hagyomány is. De milyen hagyomány. ..! A zárósor „híj” szava nyilvánvalóan indulatszó, a cigány „csóré” szegényt, szűkölkö- dőt, csupaszt jelent, a „héláh” pedig talán a francia „hélas” (sajnos, ó jaj) indulatszóra vezethető vissza. Ennyi értelmesnek bizonyult halandzsa után a vígan szteppel-
