Irodalmi Szemle, 1983
1983/6 - Tőzsér Árpád: Turczel Lajos nívódíjához
madvirágzás nemzedékei visszahátráltak az indító „anyaországi“ irodalomhoz.- Azok a még idősebbek pedig, akik könyvtárukat és irodalmi élményeiket még az első Csehszlovák Köztársaság idején kezdték gyűjteni, s az 1938—48 közötti- katasztrófák nélkül a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején debütálhattak volna, az 1950-es évek elején vagy újra indultak (mint Turczel Lajos), vagy akkor emelkedtek — a munkás-paraszt sorsból — íróvá (mint a Turczellel csaknem egyidős Gyurcsó István). — Az Irodalmi Szemle 1976-os évfolyamának egyik számában megjelent vallomásából tudjuk, hogy 1935 és 38 között számos novellát és verset irt. Hogyan lett a kezdő novellistából befutott irodalomtörténész? — Az ötvenes évek elején, főleg fiatal, akkor induló irodalmárok tollából sorra jelentek meg az 1945 előtti szlovákiai magyar irodalom történetét leegyszerűsítő, sőt fumigáló cikkek, tanulmányok. Én, a kortárs, a tanú egyszerűen el akartam mondani,, hogy hogyan láttam én: el akartam mondani az igazat, így lettem irodalomtörténész. De Turczel Lajost az ötvenes évek elején nemcsak a „hogyan volt“ érdekelte, legalább annyira érdekelte a „hogyan lesz?“ is. Az ötvenes évek közepén az ő pedagógusi és irodalomszervező ténykedésének köszönhetően szerveződött nemzedékké az a nyolc fiatal költő, akik 1958-ban az emlékezetes Fiatal szlovákiai magyar költők című antológiában nyilvánosság elé léptek, s akikről azóta nem egyszer írták már le, hogy fellépésükkel új korszakot nyitottak irodalmunkban. Ha ez így igaz, akkor ez a „nyitás“ legalább annyira Turczel Lajos érdeme, mint a „Nyolcaké“, mert az ő meglepően kemény, követelőző hangú Líránk helyzete és perspektívái (1957) című tanulmánya nélkül a szó- banforgó antológia nemigen jelent volna meg. így lett Turczel Lajos munkássága már pályájának legkorábbi szakaszában korszakokat, nemzedékeket összekötő híd, maga a szerző pedig az idők folyamán irodalmunk folytonosságának legmegbízhatóbb tudója, legkövetkezetesebb letéteményese. Fábry után — úgy érzem — ma Turczel Lajos az, akiben értékeink leginkább együtt vannak, akinek leltárában — öt könyvében és figyelő értelmében — szerepelni annyit jelent, mint irodalmunkban jelen lenni. Az idő későre jár, az ablakok mögött esti fények égnek, he kell fejeznem látogatásomat. Vendéglátóm panaszkodik, hogy így, este már fáradékony, nem akarok készségével, szívességével visszaélni, elbúcsúzom. A lépcsőházban járok, mikor eszembe jut, hogy az aláírásra hozott Hiányzó fejezetek aláírás nélkül lapul a táskámban, a nagy beszélgetésben teljesen elfeledkeztem róla. Majd legközelebb, vigasztalom magam, majd az 1919—38-as időszak Irodalomtörténetével egyszerre ezt is aláíratom. Mert lehet-e vajon a Hiányzó fejezetek címet másként értelmezni, mint úgy, hogy Turczel Lajosnak ezt a könyvet kellett még megírnia, ezeket a hiányzó fejezeteket pótolnia ahhoz, hogy hozzáfoghasson a nagy szintézishez, a jelzett korszak összefoglaló irodalomtörténetének megírásához? Hiszem, hogy értelmezésem helyes, hogy az eddigi részlettanulmányok mellé hamarosan oda sorakozik az összefoglalás is. Addig is őszinte szívvel gratulálunk a szerző legújabb könyvéhez, a Hiányzó fejezetekhez, s kívánunk jó egészséget, töretlen életkedvet életművének, életének újabb fejezeteihez. Tőzsér Árpád.
