Irodalmi Szemle, 1983
1983/6 - Koncsol László: Irodalmi díjak 1982
élén elhelyezett kétrészes Önismeret okos, sok részletre kiterjedő hosszmetszetet kínál a „harmadvirágzás” irodalmáról, s szintézispótló irodalomtörténeti vázlataink számát szaporítja. (Irodalmunk történetét egy debreceni tudós, Görömbei András írta meg, s műve tavaly jelent meg a budapesti Akadémiai Kiadó gondozásában. A csehszlovákiai magyar irodalom 1945—1980 címmel. Kritikai értékelésére hamarosan kitérünk.) Harmadik írónemzedékünk egyik nemcsak tehetséges, hanem örvendetesen termékennyé is vált tagja, Grendel Lajos, Galeri című regényéért kapott nívódíjat. A Galeriban az író ismét újított, s meglepő oldaláról mutatkozott be. Regényének felemás mesés-mitikus-jelképes-szürreális keretbe helyezett realista portrésorozatában, kisvárosi arcképcsarnokában, fejezetenként egy-egy bűn, erkölcsi vétség vagy mulasztás hordozóit látjuk küzdeni ez érvényesülésért. A Galeri szerzőjében, más írói előzményei után, meglepetten ismerjük föl a távolról sem higgadt moralistát, aki a szlovákiai magyar kisváros népét, főként értelmiségét és hajdani vezetőit a karrierizmus és a gyávaság bűnében marasztalja el. Művében vegyesen él a realizmus, a szimbolizmus, az abszurd, a szürrealizmus, az esszé, a dokumentumregény s az utolsó fejezetben a kulcsregény művészi kifejezőeszközeivel. A Galeri erkölcsi elkötelezettsége, kritikai és önkritikái éle, iróniája és öniróniája, valamint merész formai újszerűsége megkülönböztetett figyelmet érdemel. Tőzsér Árpád minden eddigi verseskönyvében, Adalékok a Nyolcadik színhez című kötetében is legalább két poétikát találunk: egy korábbit (kötöttet, zártat, hagyományosat, klasszicizálót) és egy újat (kötetlent, nyitottat, újítót, alkalmazkodót, modernistát). így minden könyve fejlődésében, átalakulásában, belső feszültségeivel, dilemmáival, kutatás és keresés közben mutatja be Tőzsért. Ez a kettősség végül nemcsak az egyes kötetek mindig kicsit más jellegű formai két- vagy háromarcúságában, hanem egész jelenlegi életművének dualizmusában is megnyilvánul: egyik Sverse dalol, s hagyományos líraiság kitűzött medrében kanyarog, a másik medertelenül csapóiig, s epikát, drámát, filozófiát, dokumentumot görget és old föl magában. Ma azonban már a Tőzsér-művek belső egységét garantáló élmény- és motívumgócokat is tisztán látjuk. Űj lét- és élethelyzetei friss felfedezéseket, titkokat, mélységeket és kifejezési lehetőségeket kínálnak a költőnek, aki él is a fölkínált alkalmakkal, de lényege nem változik. Költészete egyre intellektuálisabbá lesz: anyaga a hagyományos anyagokról és tárgyakról a történelemre és a képzőművészetre is átterjedt. A líra ideje és tere hatalmasan kitágult. Formái között megjelent az esszévers, a montázs, az apokrif, sőt az aleatória is, az utóbbi közvetlenül talán Cselényi hasonló szövegeinek hatására. Ezek ellensúlya a Valete archaizáló nyelve és formája, vagy az Alea iacta . . . című szonett. Tőzsér kifejezőeszközeinek és módszereinek spektruma nem szűkül, hanem állandóan gazdagodik. Tőzsér érdekes állandósuló kifejezőeszközei a színfogalmak, a színjelképek. Tőzsér a színeket nem az impresszionisták módján kezeli; verseiben a szín nem járulékos, szolgai, jelzői szerepet tölt be, nála a szín a mondat alanya, a főszereplő. Módszere (Leltár) a szürrealizmusba oltott expresszionizmusé. A kötet egyik remeklése az Adalék a Nyolcadik színhez című Madách-apokrif, a nyugat- és a kelet-európai költészet két különböző, de mélyben mégis rokon kristályosító pontjának, a nőnek és a hazának a prágai (Kepler-]színben komponált fájdalmas, bölcs vitája. A Tőzsér-líra új belső eleme az önirónia, amely legharsányabban a kötet végén, a „Mittel úr”-ról szóló kis ciklusban jelenkezik. Tőzsér fejtette ki, de talán magunk is rájöttünk volna, hogy a ciklusban egy illúzióval kívánt leszámolni. Ez a rövid, leíró méltatás is jelzi, hogy hamarosan vissza kell térnünk az Adalékokhoz és a Tőzsér-problémához. Koncsol László
