Irodalmi Szemle, 1983
1983/5 - LÁTÓHATÁR - Borisz Lvovics Vasziljev: Péntek (elbeszélés)
égből meg végül is leszakadt a zápor. És Kosztya csak állt ott az esőben, és nem volt szabad belépnie ebbe a faluba, ebbe áz iszonyatos, temetői sírásba, mely ősi, akár maga a vihar. Bőrig ázva ment visszafelé, űzte őt <az idegen, vonító fájdalom. Eljutott la csűrig, becsúszott a nyikorgó ajtón, s csaknem felkiáltott, mert valami fehéret vett észre, amely ütemesen himbálózott a keresztgerenda alatt. Am éppen villámlott, s a fényben meglátta, hogy Kápa ruhája leng ott, egy botra akasztva. — Átáztál? — kérdezte halkan a lány a sarokból. — Nem hoztam cérnát — lihegte a fiú. — Valami szerencsétlenség történt a faluban: mindenki jajveszékel, mintha minden házban halott lenne. Megfázol — mondta a lány. — Vetkőzz le, hallod? Addig elfordulok. Kosztya engedelmesen levetette a testéhez tapadt inget, nadrágot, majd kicsavarta és kiterítette. Odakint még mindig zuhogott az eső, a lyukas tetőn át a csűrbe is becsö- pögöit, s a meggémberedett Kosztya száraz helyet keresett... — Hol vagy hát? — suttogta Kápa. — Megfázol így. Gyere ide: a szénában meleg van... Nem emlékezett rá, hogyan tette meg azt a négy lépést. Ment, mint a vak, kezét kinyújtva, mígnem belebotlott Kápocskába és melléje huppant. — Csupa vízj/agy.— mondta aggódva a lány. — S még csak megtör ölni sem tudlak mivel. Gyere közelebb, betakarlak szénával. Milyen illatos volt a haja! Széna- meg eső-, nap- meg szamóca-, asszonymeleg- meg fenyőgyanta-illatú. Kosztya, mert félt hozzáérni, combjához szorította a kezét és mozdulni sem mert, nehogy megriassza, megbántsa ezt a hihetetlen gyönyörűséget... — Ölelj magadhoz ... Az éjszaka tán csak azért váltja fel a nappalt, mert a föld forog? Az Arktisz jegét tán lehetetlen felolvasztani egyetlen emberi szív melegével? Léteznek tán zokogó falvak és sötét viharok? S van a világon második, harmadik, tizedik szerelem? —Szeretlek. Hallod? Szeretlek!... — Mondd. Mondd, hogy szeretsz. Mondd. — Szeretlek. A fiú felnőttnek, hatalmasnak érezte magát, képesnek mindenre, amit ez a lány — az egyetlen nő a világon — csak kér tőle. — Engem nem lehet szeretni — szólalt meg hirtelen Kápa. — Vagy lehet szeretni olyan lányt, akinek ilyen hosszú neve van: Kapitolina? — Kápelka ... — arcát a lány hajába fúrta. — Én tudom, ml az a boldogság, Kápelka. A boldogság te vagy. — Hazudsz! — nevetett fel boldogan a lány. — Magad mondtad a bácsinak, hogy... — A boldogság te (vagy — ismételte meggyőződéssel a fiú. — Tudod, minden fiatal elkerül a maga lakatlan szigetére. Mindegyikünk felépíti a saját házát és elülteti a saját gabonáját. Van, akinek a háza beázik, a kenyere meg keserű lesz, de ez nem számít. Az a fő, hogy mindannyian Robinsonok vagyunk és mindannyian várjuk a magunk Péntekjét. S amikor eljön . .. — Szolgává teszitek. — Nem, Kápelka! Te vasárnap jöttél el hozzám, szóval, nem vagy Péntek. Te az én Vasárnapom vagy. — A Pénteked vagyok. A Pénteked, hallod? ... Ölelj magadhoz. Szorosan... — Holnap elmegyünk az anyakönyvezetőhöz ... — Minek? — Hát nem férfi 'és niő vagyunk? — Férfi és nő vagyunk. De erről majd inkább három év múlva kérdezz. — De miért, Kápelka? — Tudni kell várni, Kosztya. Számolni a napokat, az órákat, álmodozni a találkozásról, ickálni a leveleket és egész idő alatt egymásra gondolni. És én várni akarok. Tele akarom sírni a párnámat, álmodni akarok rólad. Mert ez is boldogság: álmodni és hinni az álomban. — Szeretlek. Hallod? Egyszerűen szeretlek. — Milyen csodálatos nap ez a mai! . . .
