Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - Cselényi László: Égtájakat keresve... (műhelynapló)

kutatok emlékeim között, alig-alig érintett a mitológia. Az igazat megvallva, nem is volt még akkoriban olyan divatja, mint manapság, legalábbis mifelénk nem. Ne feledjük, Weöres gyűjteményes kötete, A hallgatás tornya ugyan ötvenhétben jelent meg, de hol voltunk mi még akkor a Weöres-reneszánsztól (márpedig a magyar szellemi térfélen, költészetben legalábbis, a mitologikus érdeklődés legelsősorban Weöres privilégiuma). Én magam A hallgatás tornyát, minthogy máig sem tudtam megszerezni, első párizsi esztendőmben, 1965-ben olvastam el egyvégtében, s szinte bizonyos, hogy innen gyökereztethető a későbbi mitológia iránti fokozott érdeklődésem. Noha ...

Noha a Kelet iránti vonzalom, ha nem is kimondott (vagy pontosabban: nem tudatosított) mitológiai kontextusban, már előbb is csírázott bennem, főként az akkoriban még virágkorát élő kínai kultusz hatására. A Si King, a Tao Te King, Csii Juan Száműzetése, Li Taj-po, Tu Fu, Po Csü-ji versei ugyanúgy mint Kosztolányi kínai és japán fordításai vagy Illyés Kínai szelencéje, mind az ötvenes évek közepe-vége táján jelennek meg, s én ha nem is azonnal, de sorra olvastam őket, könyvtárom legféltettebb kincsei közé tartoznak ezek az egyre inkább antikváriumi ritkaságokká nemesült példányok.

S a mesés India utáni vonzódás is megvolt már bennem rég, talán korábban is, mint a kínai, noha pontos forrását nem tudnám megnevezni, alighanem a különböző ifjúsági földolgozások (mesegyűjtemények, kalandfilmek) engem is körülvevő légkörében született meg ez a vonzódás. Az Ezeregyéjszakát, legalábbis a zöld Világirodalom Klasszikusai sorozatban megjelent Honthy Rezső-féle válogatás, „klasszikus” irodalmi gyűjteményt már csak jóval később olvastam.

Nincs módunk rá, hogy valamennyi fontos állomását fölsoroljuk a Mítosz felé vezető utunKnak, csak a legfontosabb s a végső stációkat említenénk még. A korábbi időktől nyilván az egyik legfontosabb hatás a kínaiak és Weöres mellett Rákos Sándornak — Komuróczy Géza-féle sumér-akkád fordítások voltak. Legelsősorban és mindenekfelett maga a Gilgames-eposz, a világirodalomnak ez a legelső s meggyőződésem szerint egyik leghatalmasabb alkotása csak mellékesen jegyzem meg, hogy a homéroszi eposzokat, s főként a későbbi remekeket — Aenais, Isteni színjáték stb. — természetszerűen egy másik kategóriába soroljuk, az ún. „műeposzok” közé, még akkor is, ha az Iliásznak-Odüsszeiának esetleg több szerzője is van, mint kettő). Ám nemcsak a Gilgames volt rám ilyen katartikus hatással, hanem a többi eposz, eposztöredék is (a Teremtés például), s a később megjelent lírai versek gyűjteménye, az Agyagtáblák üzenete s a még későbbi, immár csak a Komoróczy válogatta és fordította A sumér irodalom kistükre.

S innen már, erről a pontról s a Weöres szántotta ugarról nyílegyenesen vezet tovább az utunk a mítosz (s egyben az őstörténet-ősköltészet) felé, ráadásul több irányban. A Weöres mutatta nyomon toronyiránt lehetett haladni a Mestert magát is ihlető Várkunyi Nándorhoz (a Szíriát oszlopai a hetvenes évek elején jelent meg újra bővített kiadasban) s főként Hamvas Bélához. S Hamvasnak nemcsak olyan megjelent, s noha nehezen, de mégis csak hozzáférhető könyveihez, mint A láthatatlan történet vagy az Anthulogia Humana, de kéziratos hagyatékához is, mint például a monumentális HénoKh-tanulmány. (Ennek volt egy későbbi elágazása is, a Szent István Társulatnál megjelent Ókeresztény írók sorozat Apokrifek c. kötetének Hénokh-könyve.) Rajongásomat immár nemcsak írott szövegek táplálták, hanem személyes barátságok is.

A legtöbbet mítosz-tanulmányaim során Bata Imrétől kaptam, jóval korábban, mint ahogy azt ő nagy-nagy késéssel megjelent Weöres-monográfiájában közétette, ritka találkozásaink alkalmával, egy-egy kis előadással fölérő beszélgetés keretében. A másik mítosz (s Hamvas-) megszállott Szepesi Attila volt, akinek az ugyancsak tartalmas beszélgetéseken túl elsősorban a ritka kiadványokat köszönhetem: Ű, mint hajdani antikváriumi dolgozó, szereztette be nekem a szinte föllelhetetlen sok ritkaságot, a már főisoroltakon kívül elsősorban két nélkülözhetetlen kiadványt: Fónagy Iván Wawiri-jét s az Aranyágat. Ez utóbbi kettő volt az a bizonyos köldökzsinór-szakasztó olvasmány. Innen már egyenesen következett a minőségi ugrás: nemcsak olvasni, írni is a mítoszokat.

Említettem, hogy az ősköltészethez vonzódásomnak volt egy másik ága is (a Weöresből Kiinduló ág mellett) a hatvanas években rohamosan megnö'vekedett a magyar