Irodalmi Szemle, 1983
1983/4 - Rácz Olivér: A világ vége előtt két óra harminc perccel (elbeszélés)
bizonyára az ünnepi ezüsttől. Frankie öntudatosan, kevélyen lépkedett a nyomában. Mégis — egy ünnepi ebéd. Hát az ebéd valóban ünnepi volt. Mammie ugyan pityergett egy sort, mert Susanék mégsem jöttek el — szegénykéim, őket talán már jég borítja —, de a leves után titokzatos arccal kivonult (spárgaleves volt; előételnek aszpikos lazac), s néh'ány perc múlva három pókhálós, hasas palackkal tért vissza. — Karácsonyra tettem el — mondta meghatottan —, de most már minek? Frank helyeselt. Boyd viszont csak ennyit mondott: — Áah. Burgundi. Burgundi, mi? Háá ... Pompás. Burgundi. Amikor a tejszínhabos epertortával is végzett, Boyd kényelmesen kinyújtotta a lábát az asztal alatt. Jól érezte magát; zavartalan, megelégedett nyugalom öntötte el. Világ vége ide — világ vége oda: itt üsse meg a [guta, ha még egy falatot le bír gyűrni. Jöhet a fekete. Konyak. És — oxigén ide, oxigén oda — rágyújtott egy vastag, pettyes szivarra. Megelégedetten pöfékelt. Frankiét is megkínálta. Frankie vigyorgott és elfogadta. Az emeleti vendégszobára gondolt, és körülményes szakértelemmel rágyújtott. Most már lehet, most igen. Edna rajongva gyönyörködött benne. Mammie nem szólt semmit. Boyd ültében hozzája hajolt és gyöngéden kezet csókolt. Legalább tizenöt éve nem tette. — Ragyogó ebéd volt — mondta elragadtatva. — Mary főztje meg sem közelíti a tiédet, Mammie. — Örülök, hogy ízlett — mondta Mammie szerényen. — Örülök, hogy ízlett. Edna felpattant. — Leszedjük az asztalt — mondta, de Mammie leintette. — Ugyan minek? Ilyesmivel aztán végképp ne töltsd az időt... Apropó — fordult Frankhez —, mennyi időnk van még? — Húsz perc, harminc másodperc — mondta Frank lustán, de precízen. — Egy feketére elég — vélte Mammie álmodozva. — Edna, elkészítenéd? Edna már futott is. Frank utána. — Edna — szólt utána Mammie szégyenkező sóvárgással —, egyetlen vágyam lenne még ... — Mi legyen az, Mammie — szökdécselt hozzá Edna tapsikolva, kedveskedve. — Mondd, mit tegyek? — A kamrában van egy nagy üveg narancsdzsem — mondta Mammie pironkodva. — Magam tettem el. Magam főztem be. Öt liter. Abból nyalakodnék egy cseppet. A kedvenc dzsemem ... Boyd kivette a szájából a szivart. — Egy ilyen ebéd után? Mammie — nem fog megártani? — Ugyan, Daddy. Ha egyszer erre van gusztusa — dalolta Edna. — Ne rontsd Mammie kedvét, Daddy. Gyere, Frankie! Öt perc múlva hozta a feketét. Frank cipelte a dzsemet. — Tessék, Daddy. Tessék, Mammie — mondta Edna hízelkedve. — Mammie, nem nyithatnám ki az ablakot? Olyan hőség van itt... — Eszedbe ne jusson —- sikoltott fel Mammie. — Lehet, hogy odakint már fagy. — Persze, hogy meleged van — vélte Boyd. — Egy ilyen kiadós ebéd után? Hogy a fenébe ne? Ülj le és idd meg a feketédet. Frankie, kapcsold be azt az átkozott televíziót. Frank még egyre az asztal körül tipródott a befőttes üveggel. — Minek? — kérdezte megvetően. — Még nyolc (perc, tizenhét másodperc. Ki a fenét érdekel a televízió?
