Irodalmi Szemle, 1983

1983/4 - František Langer: Emlékezés Jaroslav Hašekre

dett. Unokafivérem viszonzásképpen meghívta őt magához Brodba és jól felszerelt ■pincéjével csábítgatta. Hašek megígérte, hogy ellátogat, sőt kijelentette, hogy nem kívánja Lipnicében tölteni a telet, egy időre Brodba vagy Prágába költözik.

Egészben véve tehát az én másik unokatestvéremre jó benyomást tett, mind viselkedését és külsejét illetően, mind pedig ígéreteit és szándékait tekintve. (Ma is ■nagyon jól emlékszem rokonaimnak ezekre a leveleire, noha a részletek már elhalványodtak az emlékezetemben. Ezekre hivatkoztam és gyakran odaadtam elolvasni ■őket, amikor Hahen és Lada később — ráadásul a nyilvánosság előtt —, szemére vetette Hašek régi barátainak, hogy úgy viseltettek iránta, mint valami gondtalan és érzéketlen ivócimborák, és eltűrték, hogy egy eldugott zugban lakjon, ahol nem kaphatta meg a szükséges segítséget.) Ez a második levél bárkinek eloszlathatta az aggodalmát: Hašek egészséges, jó környezetben, tisztességes viszonyok között él, semmiféle kiadó nem tartja fogságban, s Prága a tél folyamán valószínűleg újra látja őt. Azt a levelet, úgy emlékszem novemberben kaptam. Néhány hét múlva, 1923. január 3-án >Iašek meghalt.-(16.)

________

H

ašek temetésére régi barátai és ismerősei közül senki sem ment el Prágából. Haláláról is csak a temetés után, az újsághírekből szereztünk tudomást. Mivel e memoár írásakor még semmiféle forrást nem tanulmányoztam át, nem tudom, milyen nekrológokkal búcsúztak tőle a napilapok és a folyóiratok.

Csupán a brodi unokatestvérem mesélte alkalomadtán, hogy a pap ezt a hitetlent csak a temető fala mellé, a meg nem keresztelt csecsemők és öngyilkosok közé engedte temetni, de az egész gyászünnepélyt a lipnicei Sokol szervezet vette pártfogásába; a Sokol-tagok a vállukon vitték a koporsót a temetőbe, a menet egészen odáig kísérte őt, és a sokolosok zeneikara az úton is, meg a sírnál is mindvégig játszott, amíg csak le nem eresztették a koporsót a földbe. Ilyen dicső temetést Lipnice még nem látott, az egész környékről összesereglettek az emberek.

Unokatestvérem elbeszélése olyannak tűnt, mintha csak azok közül a tréfák közül való lett volna, amelyeket a cseh nép talált ki folyton Hašekkel kapcsolatban, s még ez a szomorú esemény is mintha alkalmat adott volna az élcelődésre. Az egész attól lesz ironikus, hogy két olyan, egymással össze nem egyeztethető fogalom kapcsolódott itt •egybe, mint Hašek és a Sokol, amelyek valójában komolyan sohasem találkozhattak volna. Hát még a koporsónál. A brodi unokatestvérem egyébként is szívesen viccelt, így aztán az elbeszélését nem is vettem komolyan.

1960-ban azonban, amikor ezt a Hašekról szóló visszaemlékezést már régen befejeztem, kezembe került Kliment Stépánek Visszaemlékezések Jaroslav Hašek utolsó éveire ■című könyvecskéje. Stépánek személyében Hašek olyan barátra akadt, amilyet egész életében nem talált; szinte jobb keze volt, írnoka és titkára egyben. És ő megerősíti, hogy az, amit én csak afféle Hašekhez illő mókának tartottam, tulajdonképpen színigaz. A Sokol volt az, a cseh polgárság színe-java és büszkesége, osztályának szinte jelképe, amely végtisztességben részesítette a bohémet, az anarchistát és lázadót, s egyedül törődött azzal, hogy olyan megbecsüléssel és tiszteséggel temessék el, ahogy az egy cseh íróhoz méltó. Egyszóval nem kitalálás, ez valódi sors.

Csakhogy Stépánek visszaemlékezéseit olvasva a sorsnak ez a tréfája valahogy nem •csal mosolyt az arcokra. Megakadályozza ezt Hašek betegségének — nem nevezi meg

— a leírása; Hašek lebecsüli a ikórt, s csak azzal gyógyítja magát és úgy védekezik •ellene, hogy állandóan sört önt magába. Többnyire már a lábai is felmondják a szolgálatot, az ágyon fekszik a konyhában, a sörért elküld valakit a kocsmába, s olyan ivó- pajtásokat hívat a lakására, akik győzik vele az ivást, közben egyre gyengül, már nem is eszik, de még egy pillanatra összeszedi és alaposan (kitombolja magát, majd ismét ■elterül a sörtócsában, mint valami kimerült, megvert állat, amelynek a halál valóban megváltást jelent.

Ilyenkor a hideg futkos az ember hátán. Az a sokezer Hašek-humoreszk, történetei, anékdótái, tréfái, Svejkje — és most Hašek életútjának ez a szörnyű befejezése!

Ha még egyszer kezembe veszem a Svejket, már nem leszek képes olyan felszabadultan kuncogni és nevetni felette, mint egykor.

Lacza Tihamér fordítása