Irodalmi Szemle, 1983

1983/4 - František Langer: Emlékezés Jaroslav Hašekre

lista hadakozásban, vagy az orosz megbízott előtt csehszlovák voltát hangoztatta, s azt, hogy neki semmi köze az orosz forradalomhoz, akkor egyszerűen átküldték a másik helyiségbe, ahol a kimagyarázkodásaival semmire sem ment. A két hivatal így sűrű szűrőhálót alkotott, egymás malmára hajtották a vizet, s valóban sikerült elérniük, hogy több száz hadifogoly ne térjen vissza az osztrák hadseregbe. Egyszerű, s ha csak egy kicsit is elfogulatlanul nézzük, kissé 'komikus volt ez az egész(.

Ilyesmi csakis Hašeknek juthatott volna eszébe. S bár nem ő találta ki, az az orosz megbízott ott az orosz irodában, aki olyan szorosan együttműködött a mi emisszáriu- sunkkal, nem volt más, mint Hašek. Egészen baráti kapcsolatba került néhány, a szamarai állomásra beosztott csehszlovák önkéntessel, s persze az ő konyhájukon is étkezett. Ez volt tehát az első értesülés, melyet Hašek Vörös Hadsereg-beli tevékenységéről szereztem, s máig meggyőződésem, hogy teljesen hiteles volt.

Az újabb hírek már a csehszlovák—szovjet fronton keresztül érkeztek. Az első hír — mint a Hašekkal kapcsolatos első hírek általában — tragikusan hangzott. Nem sokkal a csehszlovák—szovjet összecsapások megkezdődése után érkezett, úgy május vége felé, megkésett katonáink hozták, akik a harcok kitörésekor szétszóródtak, de valahogy mégis sikerült utánunk jönniük Szibériába. Állítólag Hašeket már a viszálykodás első napjai ban orosz tengerészek ölték meg, mert cseh kémnek vélték. Ez a hír azonnal megváltoztatta katonanépünk érzelmeit. Hašek — akit ha nem is szidtak, de megvetően legyintettek a neve hallatán — egyszeriben ismét a mi harcostársunk lett, de nemcsak az, hanem hős is, mi több — s ez már az elismerés legmagasabb foka, amelyre nemzetünk felemelni képes fiát — a nemzeti ügy vértanújává kiáltatott ki. A halálhír és a sajnálkozás körülbelül egy hónapig foglalkoztatta az embereket, ezalatt újabb részletekkel gyarapodott a téma; beszéltek Hašek és a tengerészek eszeveszett dorbézolásáról, hősünk jánošíki utolsó szavairól és egyáltalán mindenről, amivel a népi képzelőerő egy hőst és mártírt képes felcicomázni. Akkoriban az ezredbizottságunk is felkért, hogy tartsak róla emlékbeszédet. Szerencsére időközben már hír jött Hašek felől, jóval ihašekibb.

A csehszlovák és a szovjet front hamarosan megállapodott az Ural keleti, illetve nyugati oldalán. Jóllehet a fegyveres csoportok és a vonatok előtt lezárták a frontvonalat, ez nem vonatkozott a polgári lakosságra, ha valaki történetesen gyalogosan akart átkelni a hegyek egyik oldaláról a másikra, vagyis Európából Ázsiába. A legutolsó állomás őrségének parancsnoka — mindkét oldalon — különösebb ceremónia nélkül átengedte a civileket. Ilyen engedéllyel jutottak el hozzánk az Uralon át Szibériába katonáink orosz feleségei, többnyire ukrán asszonyok, akiknek férjei katonai szerelvényeken mentek keletre. Természetesen, amint a mi őrségünkhöz értek, rögtön jelentkeztek, s főleg aziránt érdeklődtek, hol találják meg férjüket.

Égy ilyen alkalommal Mjassza városkában magához rendelt az állomásparancsnokunk, hogy hallgassam meg néhány asszony beszámolóját. Szép fiatal nők voltak, nehéz batyukkal, amelyekben a kelengyéjüket cipelték, és nagyon boldogok voltak, hogy a fárasztó gyaloglás végére értek. Elmondták, hogy az Urálon túlra szóló engedélyeidet az európai oldalon Ufában kapták, csak annyit kellett mondaniuk, hogy csehszlovák iérjükhöz igyekeznek. Állítólag semmiféle nehézség nem adódott, sőt az engedélyeket kiállító komisszár hosszan és kedélyesen elbeszélgetett velük. Kövér, szakállnélküli, Tózsás arcú ember volt; egyfolytában mosolygott és tréfásan azt kérdezte tőlük, menynyit tanultak meg csehül a férjüktől, ismerik-e legalább a szerelemmel kapcsolatos szavakat. „Olyan jópofa ember volt” — állapította meg az egyik nő. „És a pálinka szagát is érezni lehetett rajta egy kicsit” — tette hozzá egy másik. Ilyen pontos leírás után már nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem tőlük, vajon nem tudják-e véletlenül hogyan hívták az illetőt: esetleg nem Hašeknek? De, hogy igen, hát persze, mondja az egyik, emlékszik is, hogy „Továriscs Gasek”-nek szólították. A másik még kiegészítette azzal, hogy Hašek a lelkűkre kötötte, okvetlenül tanuljanak meg csehül alaposabban, ne csak azokat a szavakat ismerjék, melyek a legfontosabbak egy férfi és egy nő között.

Nagyon hiteles Hašek-portré volt, a tanúvallomást teljesen igaznak tartottam és megnyugodva tértem aludni, hogy él és egészséges. Magától értetődik, hogy amikor Prágába visszatérve a dolog felől érdeklődtem, Hašek mindezt teljes mértékben igazolta. Csak annyival egészítette ki, hogy azok az asszonyok, akik kelet felől, Ázsiából