Irodalmi Szemle, 1983
1983/4 - Fábry Zoltán: Svejk védelmében
SVEJK VÉDELMÉBEN Jaroslav Hašek szálláshelye, otthona: a világirodalom. Ezt életében maga sem hitte volna el, ahogy voltak és vannak, akik ezt ma sem akarják és tudják elfogadni. Mi volt ez az élet látható külsőségeiben? Bohémélet teljessége, sörözők légköre, kocsmaotthonok öröme és bánata, szerkesztőség-kerülés, ugratás, tréfacsinálás szóban, írásban, tettben. Ember, aki régen Villon lett volna, Till Eulenspiegel vagy a kittykotty kulacsos Csokonai Vitéz Mihály. Hašek azonban I. Ferenc József monarchiájában élt, cseh volt, és így joggal, okkal fütyült e csődtömeg intézményeire, béklyózó szentségeire, törvényeire és hazugságaira. Az első világháborúban kikerül a frontra, 1915-ben átszökik az oroszokhoz, és a cseh katonai alakulatnál jelentkezik. 1917 után vöröskatona lesz, újságot szerkeszt; amikor hazaér, a Svejkkel ajándékozza meg népét, de itthon nem diadalkapu várja, sem előleg a halhatatlanságra, csupán intrikák, piszkolódások és rendőrségi megfigyelés. A Rudé právo munkatársa lesz, de nemsokára végez vele. És itt kezdődik életének nagyobb, végtelenbe futó fejezete. Az ok, a jogcím: Svejk- Hašek halhatatlansága, világirodalmi rangja elsősorban és mindenekfelett: Svejk. Svejk, a jó katona: a legcivilebb, legkatonátlanabb katona, akit az uniformis, mint valami varázsköpeny, anarchistává avat, destrukcióvá, dinamittá. Svejk ravasz, tudatos bár- gyúságában túligenli, túllépi a katonát, és ezzel kisemmizí, megsemmisíti, lehetetlenné, használhatatlanná teszi. Svejk bumeráng: minden tette, szava visszaüt, a koppanás azonban nem őt találja el, de amit szolgálni kénytelen: a háborút. Svejk a buzgalom kézláb-'készségével ignorál. Ez az állandó mozgás, ez a hasba lyukat beszélő szózuhatag, ez a mindig másról beszélés, ez a folytonos elkalandozás, elterelés és eltérítés — mely azonban új szögben visszakanyarodva pontosan talál célba —, ez a mindig és rossz helyen igenlő százkét százalékos buzgalom: a legnagyobb közöny halandzsája! De mi valójában ez a svejki közöny? Az elkülönülés demonstrációja. A legteljesebb negligálás az igenlés túlhajtásában. Svejk a legravaszabb j^radoxon: igenelve tagad. Amit Svejk igenei, az visszavonhatatlanul elveszett. Ügy igenli a háborút, hogy ezzel nyilvánvalóvá válik ennek lehetetlensége, megengedhetet- lensége és — őrülete. A Svejk-igenelte militarizmus nem más, mint a katonai hatóságok által hülyének igazolt baka nyugtázása, ámenje! Pokolian röhögtető konstellációban tükrözik egymást. A háború igazságát — őrültségét — adekvát módon csak a megtestesült hülyeség nyilváníthatja ki: Hašek antimilitarizmusának Svejk-inkarnációja. Svejk igenlő tagadása a legteljesebb ignorálás. Nincs >köze, közössége az uralkodó társadalmat mozgató célokkal, tényekkel. Svejket e vonatkozásnélküliség segíti szerepében. A monarchia, tehát egy megingathatatlannak hitt történelmi képződmény, Svejk angyalin bárgyú mosolyának sugárzásában — semmivé olvad. A parancs, a törvény, a társadalom, a császár és a király, az egyház, a hadsereg és háború egyszerre értelmetlenné válik, mert nincs többé realitása, valóságalapja, nincs igazsága, joga és hitele. Svejk itt az idegen, a szinte már más csillagzatból való, holott ő az ősi, az elsődleges, a mindig jelenvaló: a nép! Svejkkel a kirekesztett nép jut szóhoz, tetthez, szerephez. Kívülálló, aki angyali mosollyal áll az arkhimédészi pont helyén, hogy egy elavult világot vessen ki sarkaiból. Idegen, és így semmi sem foghat rajta. Igenlése kell hogy tagadásba csapjon át, mert amit igenei, az kényszermuszáj: militarizmus, háború. Igenlő közönye: védőburok. Idegen dolgok csak így válhatnak nevetségessé, az ünnepélyesFábry Zoltán
