Irodalmi Szemle, 1983

1983/3 - ÉLŐ MÚLT - Tóth László: Tanulmány a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszásról (részletek)

az összes gyemekbetegségen. Egynémelyik gyermekbetegséget viszont csak jócskán a serdülőkora után kapta meg, s ezek annál hevesebb lefolyásúak, annál magasabb lázzal járók voltak.

Lelkesedés és kiábrándulás, sikerek és bukások, hirtelen nekilendülések és kudarcok, okos elképzelések és zsákutcába tévedések váltották sűrűn egymást ezen a három évtizedes pályán.

Egy biztos: nem volt könnyű.

Nem volt könnyű formálni és formálódni, szolgálni és — tapasztalatok híján — kiszolgáltatva lenni egyszerre. Sorsok, életek kellettek bozzá. Hit, kitartó akarat. Tanulmányunk így e hit és akarat ideig-óráig csodákat is termő erejének, s ugyanakkor a puszta hit és puszta akarat távlattalanságának elemzéséről sem mondhat le.

Alapszabályzatának értelmében a Magyar Területi Színház küldetése: „céltudatosan törekedni a színházművészet haladó hagyományainak fejlesztésére, különös tekintettel az elkötelezett szocialista művészet fejlődésének támogatására és elősegíteni a magyar nemzetiségű dolgozók és fiatalság kulturális szintjének emelését. ... A színház székhelye Komárom, működési területe a Szlovák Szocialista Köztársaság. A színháznak kihelyezett társulata működik Kassán.”151 Területi színházunk sajátos helyet foglalt el és foglal el ma is a szlovákiai színházak rendszerében, noha jellege, szerkezete, felépítése szerint leginkább a kerületi színházakkal rokonítható. Ezzel egyidejűleg azonban a csehszlovák állam nemzetiségi politikájának is kiemelt tényezője, a csehszlovákiai magyar nemzetiségi művelődés és szellemi-művészeti élet egyik központi intézménye.152 Különbözik a kerületi színházaktól még abban is, hogy azok általában Komáromnál nagyobb városokban létesültek és jóval kisebb a tájolási körzetük, mint a komáromi színházé. E tekintetben ugyanis a Magyar Területi Színház Szlovákia legkiterjedtebb tájolási körzettel rendelkező játékszíni intézménye.153 Eddigi harminc évada alatt a területi színház közel tízezer előadást tartott. Ennek nagyobbik hányadát az egész Dél-Szlovákiát — Nagymegyertől Nagykaposig — felölelő térségben, estéről estére változó összetételű és igényű nézőközönség előtt, estéről estére változó játéktéri viszonyok között, különbözőképpen felszerelt színháztermekben. Ez a tény jó ideig leküzd- hetetlennek tűnő akadályok, megoldhatatlannak látszó feladatok elé állította a színház valamennyi dolgozóját.154 A szükségből erényt kovácsolni — ezzel jellemezhetnénk leginkább területi színházunk három évtizedes törekvéseit. Ez az igény — ez az egyedüli kiút? — fogalmazódott meg Dr. Krivosík Istvánnak, a területi színház volt igazgatójának a színház adottságaival szembenéző 1977-es nyilatkozatában is: „... fokozatosan fel kellene számolnunk minden rossz értelemben vett kőszínházi konvenciót. Ez utóbbinak lényeges sajátossága az állandó jelleg, a korlátlannak tűnő játéktér, a jó műszaki lehetőségek, a törzsközönség és egyebek... Ilyen lehetőségekkel, országjárásaink során, mi csupán elvétve találkozunk. Nálunk a színpad fölszerelése, méretei, a terem akusztikája, sőt, még a kultúrház állapota is estéről estére változik. Az ilyen körülmények szinte törvényszerűen sajátos művészi kifejezési eszközöket és az igényesség tekintetében kisebb-nagyobb kompromisszumokat követelnek. Rendezőink, díszlettervezőink és színészeink fontos feladata lesz a jövőben egy olyan színpadi játékstílus kikísérletezése és kiérlelése, amely már a próbák során számításba veszi az imént fölsorolt heterogén körülményeket. Sőt! Erényt képes kovácsolni a hiányosságokból!”155 Az igazgató szavai egyszerre tanúskodnak a színház addigi profilkereső kísérleteinek kudarcáról és egy sajátos játékstílus „kikísérletezésének és kiérlelésének” sürgetéséről.

A Magyar Területi Színház három évtizedes történetének egyik legsarkalatosabb pontját a színház sajátos helyzetének megfogalmazására, sajátos arcélének pieghatá- rozására, kialakítására irányuló — néha már-már görcsös — erőfeszítések jelentik. Az eleve halva született, vagy hosszabb-rövidebb ideig érvényesnek látszó megfogalmazás-kísérletek garmadával találkozhatunk e három évtized alatt. A MATESZ mint népszínház, a MATESZ mint a csehszlovákiai magyarok nemzeti színháza — ilyen és ehhez hasonló címkékre bukkanunk harminc esztendő színházi tárgyú publicisztikájában, melyek aztán — pontatlanságuk, erőszakoltságuk miatt — előbb vagy utóbb, sorra le is váltak a színházról. A legújabb vignetták közül kettő: közvetlen színház, tájoló színház kőszínházi rendeltetéssel. És még egy ezeknél is újabb: utazó-népművelő színház! Találóbbak és feltétlenül pontosabbak ezek, mint az előzőek voltak! Mert a sokrétű