Irodalmi Szemle, 1983

1983/2 - ÉLŐ MÚLT - Tóth László: Tanulmány a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszásról (részlet)

SZÍNHÁZAK ÉS SZÍNHÁZI ÉLET SZLOVÁKIÁBAN A FELSZABADULÁS UTÁN

A felszabadulás után 1950. augusztus 1-én alakult meg az első hivatásos magyar szín- társulat Csehszlovákiában. Ahhoz, hogy legalább megközelítőleg valóságos és történelmileg hiteles képet alkothassunk róla, szükséges közelebbről megvizsgálnunk létrejöttének közvetlen előzményeit és körülményeit, valamint azt, hogy milyen helyet foglalt el a szlovákiai színházak rendszerében. Ez annál is inkább elkerülhetetlen, mivel hivatásos színjátszásunk felszabadulás utáni indulásának éveit elemezve mind ez idei^ sem vettük kellőképpen figyelembe az adott szlovák színházi helyzetet, valamint a szlovákiai színházak rendszerének, szerkezetének sajátosságait. Márpedig kétséges, hogy enélkül egyáltalán helyes eredményekre, megfelelő következtetésekre juthatunk. Ugyanígy nem volna szabad megfeledkezni a szlovák, illetve a magyarországi színházi élet párhuzamos jelenségeinek és azok nemzetiségi színjátszásunkra gyakorolt hatásának értékeléséről sem.44 Színházi publicisztikánknak, azaz a csehszlovákiai magyar színjátszással, játékszíni kultúrával valamiképpen is érintkező újságcikkeinknek azonban mindeddig csupán egy jelentéktelenül kis hányada — mondhatnánk: néhány mondata — fogalmazódott ezzel a szándékkal. Ilyen írásaink zöme önmagában, működési területet és szervezeti kereteket biztosító közegéből kiszakítva, illetőleg nyelvi és kulturális kapcsolódásait figyelmen kívül hagyva tekint az eddigi csehszlovákiai magyar színtársulatok működésére.45 E szemlélet helytelen, sőt történelmietlen és nem tudományos voltának bizonygatására, úgy gondolom, nem kell e helyen az időt és papírt pazarolnom. Azt hiszem, épp itt volna az ideje megrettennünk a gondolattól — miként Tőzsér is —, hogy — applikálva előbb idézett szavait — szlovákiai honosságunk adottságából a „szlovákiai magyar színjátszásba” zártság, tehát elszigeteltség is következhet.

Az első köztársaság idején mindössze három hivatásos színház működött Szlovákiában: a Szlovák Nemzeti Színház Pozsonyban, a Kelet-szlovákiai Nemzeti Színház Kassán és egy vándortársulat Nyitrán Novák, majd Alferi, később Emília Wagnerová, s végül František Devinský vezetésével. Az ún. Szlovák Állam idején e három mellett további két hivatásos színház alakult: az 1944. január 22-én bemutatkozó Szlovák Kamara- színház (Slovenské komorné divadlo) Turócszentmártonban és a kapuit 1944. január 30-án megnyitó Szlovák Színház (Slovenské divadlo) Eperjesen. A Szlovák Kamaraszínházról feltétlenül érdemes megjegyezni, hogy — Andrej Bagart idézve — „az akkor már létező színházak között is sajátos helyet foglalt el. Ez volt ugyanis az egyetlen színház, amely a klérofasiszta rémuralom évei alatt, szinte kimondottan az akkori kormányszervek akarata ellenére jött létre.46 A Szlovák Nemzeti Felkelés kitörésének napján, 1944. augusztus 29-én úgyszólván az egész társulat átállt a Felkelés oldalára, egy héttel később pedig néhány tagja megalakította a Frontszínházat (Frontové divadlo). A Frontszínház, amely politikai esztrádműsorokkal szórakoztatta a felkelőket, október 26-án tartotta utolsó előadását.47

A felszabadulás után szinte azonnal megindult Szlovákiában a színházi élet. A kassai kormányprogram értelmében, amint azt a háború utáni szlovák színjátszás egyik központi alakja, Andrej Bagar is fejtegeti egy helyen, három alapvető faladatot kellett sürgősen megoldani: felszámolni a magánkézen levő társulatokat, állami felügyelet alá venni a Nemzeti Színházat, s a lehető legrövidebb Időn belül elérni, hogy új színházakat lehessen megnyitni.48 Ugyancsak Andrej Bagar volt az, aki kidolgozta és még 1945. április 12-én előterjesztette az Iskolaügyi és Nemzeti Népművelési Megbízotti Hivatalnak (Povereníctvo školstva a národnej osvety) a háború utáni szlovákiai színházi élet kérléseinek megoldását célzó tervezetét.49 Bagar tervezete a magas művészi színvonalon álló színházi hálózat kiépítésének, valamint a színészutánpótlás nevelésének kérdéseit járja körül. A meglévő színházak — a Nemzeti Színház, a Kelet-szlovákiai Nemzeti Színház, a Szlovák Kamaraszínház és a nyitrai Szlovák Népszínház — közül csupán ez utóbb említett, magánkézen levő társulat felszámolását látja szükségesnek. Elgondolását azzal indokolja, hogy ez a társulat működésének hat éve alatt nem igazolta létjogosultságát, a műsorát többnyire gyenge előadásokban játszott értéktelen operettek alkották, és „éppen ellenkezőleg hatott a közönségre, mint ahogyan a színháznak hatnia kell”. A művészi, politikai és gazdasági okokból megszüntetett társulat arra alkalmas tagjait a kassai és a turócszentmártoni színházak veszik át. A másik