Irodalmi Szemle, 1983
1983/2 - LÁTÓHATÁR - Ján Lenčo: Egészen tegnapig (elbeszélés]
EGÉSZEN TEGNAPIG Egy repülőtársaságnál dolgozom. Az itt élvezett pozícióm egész különleges. Bevallom, nem tudom, mivel érdemeltem ki. Igaz, nem is töprengek rajta, mert a következtetések, melyeket végül levonni kényszerülnék, valószínűleg egyáltalán nem lennének hízelgőek rám nézve. Kollégáim a legutolsó fizetésemelésem óta azt pletykálják rólam — saját fülemmel hallottam —, hogy mindennek nem más az oka — igenis, úgy mondták: nem más! —, mint a velem született adottságok, valamint a körülmények fura összejátszása. Hogy milyen adottságokról van szó, nem sikerült megtudnom, mert mihelyt észrevettek, azonnal elhallgattak, és látszólag egészen őszintén gratuláltak a fizetésemelésemhez. Mint minden repülőtársaságnál, időnként nálunk is előfordul egy-egy váratlan trgédia, katasztrófa. Az első belépésem után néhány hónappal következett be. Egyik repülőgépünk lezuhant, az utasok pedig a személyzettel együtt mind egy szálig odavesztek. Különös véletlen folytán mindannyian nagyvárosunk lakosai voltak. A társaság kétségbeesett igazgatója fehér lett, mint a márvány. Sokáig tanácskozott a vezetőséggel. Mi — kevésbé fontosak — lábujjhegyen jártunk-keltünk az irodája előtt, s ha valamelyikükkel találkoztunk, igyekeztünk épp oly tragikus és szomorú arckifejezést ölteni, mint ők. A hosszas tanácskozás után az igazgató magához hívatta az alkalmazottakat. Megkérdezte, ki volna hajlandó meglátogatni a hátramaradottakat és közölni velük a tragikus hírt. Körülnéztem — mindenki szomorú, ám ugyanakkor részvéttelen arcot igyekezett vágni. Senki sem emelte föl a kezét. S ekkor jelentkeztem én. Ügy gondoltam, viselkedésemmel bizonyíthatom vállalatom iránti hűségemet, azonkívül véget akartam vetni a beállott kínos csendnek. Hogy jelentkeztem, majd kővé dermedtek örömteli meglepetésükben. Munkatársaimon végignézve jól láttam, mennyire megkönnyebbültek, hogy nem nekik kellett jelentkezniük. De ugyanakkor — ha egészen pontosan akarok fogalmazni — holmi bizonytalan megvetésfélét is felfedeztem rajtuk. Az igazgató az irodájába kéretett. Átnyújtotta a hátramaradottak listáját és pontos címjegyzékét. Azonnal munkához láttam, ha az a tevékenység egyáltalán munkának volt nevezhető. Ajtókon kopogtattam, s ha kinyíltak, bemutatkoztam, megmondtam, hol dolgozom, s hogy mi történt. Sikoltozás támadt, sokan elájultak, aztán információkat követeltek tőlem. Néhány percig még részvétteljesen és figyelmesen ácsorogtam, majd kimentettem magam azzal, hogy tovább kell mennem. Később, öt-hat ilyen látogatás után, bizonyos gyakorlatra tettem szert. Már nem kellett szóról szóra elmondanom, mi történt. Elég volt elárulnom, hol dolgozom, s aztán gyászos arcot vágnom. A gyászos arckifejezés egyáltalán nem okozott gondot, a megtett látogatások után automatikusan öltöttem fel. Másnap magához hívatott az igazgató. Nagy átérzéssel köszönte meg szolgálataimat, szavai csöpögtek a hálától; elejtett megjegyzéséből megtudhattam, hogy a vállalat iránti hűség néha a legkülönösebb helyzetekben bizonyítható, s amikor távozóban voltam, diszkréten vastag barítékot csúsztatott a markomba. A következő hónap elsejétől megemelte a fizetésemet. Ján Lenčo
