Irodalmi Szemle, 1983

1983/2 - LÁTÓHATÁR - Koncsol László: Bled, 1982. május 12—16.

HARC...? JÁTÉK...? KALAND...?

A második világháború óta én vagyok a csehszlovákiai magyar írók közösségének első olyan tagja, aki részt vesz és szól egy ilyen nemzetközi irodalmi fórumon. Éppen ezért azt tartom az egyedül erkölcsös magatartásnak, ha a megvitatandó témakörhöz a mi nemzetiségi irodalmunk múlt és jelen tapasztalatait figyelembe véve szólok hozzá.

Az irodalom mint küzdelem, mint játék, mint kaland .. . Művészeti programok, zajos és militáns művészeti mozgalmak, filozófiák és ideológiák, sőt politikai pártok és társadalmi rendszerek sorakoznak föl konferenciánk fő témájának mindhárom ága mögé. Tömören, nemcsak a részkomponenseire és részcéljaira széthullt művészet, hanem maga a széthullt, gyakran veszélyes részcélokat követő emberiség. Azt hiszem, ilyen értelemben jó és pontos volt vendéglátónk, a szlovén PEN témaválasztása.

Amikor először ismerkedtem meg konferenciánk témáival, töprengeni kezdtem, melyikhez nyúljak. Először a küzdő irodalommal kívántam foglalkozni, mert ez áll a legközelebb a mi spontán művészeti modellünkhöz és hagyományainkhoz, és úgy vélem, hogy ez az ág magában foglalja vagy foglalhatja a másik kettőt is, de irodalmunk belső természetét tartván szem előtt elejtettem a gondolatot. Minden harc elsősorban valami vagy valaki ellen irányul, s a mi irodalmunknak nem kell sem emberek, sem intézmények ellen harcolnia. Csak valamiér? harcol, de ezt a valamit is önmagában, a hitelbeli és esztétikai [formai, eszmei és magatartásbeli) tökéletesedésben találta meg Később az irodalom mint kaland témájára gondoltam. Az író emberi kalandja, merészsége, fölfedező kedve, szép és jól kiaknázható felelőtlensége: ez is létezik, és szeretem ragyogó példáit Homérosztól a remek pro- anti-Homéroszig, Joyce-ig és társaiig. A baj csak az, hogy irodalmunkban az irodalmi kaland vegytiszta megjelenésére sem igen találunk példát, legfeljebb hasonló, de meglepően más, váratlan eredményekre vezető kísérleteket. Más szóval a kaland is magára az irodalomra, a hitelre és a hitelességre irányul. Végül mit szóljunk a játszó irodalomról? Nos, szerzőink jászani és örvendezni sem igen tudnak. Általában elmondhatjuk, hogy irodalmunk furcsa módon ugyanolyan egyöntetű, mint eredeti egysége idején volt. Ügy vélem, egyáltalán nem véletlenül.

A mai Európa, határaival és jellegével, problémáival, traumáival, félelmeivel, anta- gonizmusaival és hisztériáival a két világháború és egy hidegháború terméke. Nemzeti kisebbségünk, mintegy hatszázezres lélekszámával, szintén a világháborúk terméke. A magyarság a saját nemzeti államán kívül öt szomszédos állam területén él. Ausztria és Magyarország között két társadalmi rendszer határa kanyarog. A szocialista országokat erős szövetségi kohéziós rendszer tartja össze, s nemzeti kisebbségeik jogait alkotmányok és törvények biztosítják, ezért adottak számukra a kulturális fejlődés nagy lehetőségei az iskolákkal, sajtóval, kiadókkal, kulturális szervezetekkel, színházakkal, tudományos intézetekkel, rádióval és televízióval, számos irodalmi lappal és persze íróikkal, de az egyes nemzetek hagyományai, kultúrájuk és gazdasági fejlettségük különböző foka nemcsak a világgal való kapcsolatukat, hanem kisebbségeik helyzetét is módosítja. Ily módon, legalább is árnyalataiban, sokféle magyarság, szlovákság, románság él ma Európa szívében, alkotmányos jogok között, de erősen differenciált attitűdökkel. Természetes folyamatról van itt szó, mely segíti az illető nemzeti irodalmakat esztétikai céljaik és tevékenységeik polarizálásában, gazdagításában és mélyítésében Mindezt jól érzékeltethetjük a jugoszláviai szlovák irodalom példájával. Mintegy het- venezres nyelvszigetüket több száz kilométer választja el az anyanemzettől, de kultűKoncsol László