Irodalmi Szemle, 1983
1983/2 - Rácz Olivér: A Khan el Khalili özvegy vőlegénye (elbeszélés)
nyegekkel — mindennel. A belga fehér szmokingban várta őket — akkor még az is volt neki... Két nappal azelőtt fejezte be a lány arcképét — azt, amelyen a legjobban hasonlít Nofretétére. A festmény, lágy, arab selymekkel keretezve, díszhelyet foglalt al a ceremónián. A festő kezet csókolt a menyasszonyának, a „mollah” felütötte a Koránt, elkezdődött a „szertartás”. És ekkor tört ki a botrány. A belgának éppen az áhitatos igent kellett volna elre- begnie — arabul, természetesen; magát a szertartást egy álló hétig magoltatták vele —, amikor váratlanul kattant valami az agyában. Lehet, hogy a lány ittas vihogása váltotta ki; őnagysága holtbiztosán felhajtott néhány pohárkával a buli előtt — ne felejtse el, hogy előzőleg évekig egy mulatóban dolgozott —, s nem állta tovább vihogás nélkül a cirkuszt; lehet, hogy a belga, amint egymás mellett látta a festményt és a modellt, immár szakmaivá ébredező szemével egy tökéletesen józan vagy egy tökéletesen őrült másodpercre kezdett világosan látni. De az is lehet, hogy időközben valahol mélyen, tudat alatt, már rádöbbent, milyen közönséges kis szajhát készül feleségül venni; a szépséges Nofretéte festése közben már régebben megérezhette azt az áthidalhatatlan szakadékot, amely a festmény álom-alakja és a modell között tátong, sőt, még az is lehet, hogy egyszerűen túlságosan gyakran és túlságosan hosszan bámult alá a Citadella mellvédjéről Nofretéte arany ködfátyolára, és ettől csavarodott be — az most már teljesen mindegy. Maales. Mindenesetre az történt, hogy a döntő pillanatban eltaszította maga mellől a piruló — és idétlenül vihogó — menyasszonyt, félrelökte az ál-mollah-t, a szent Koránnal egyetemben, és a boldogító aywa helyett bőszen felordított: „Lá!... Nem!... Nem ezt!... Azt!!!”, s ezzel az elképedt násznép és a szende menyasszony őszinte megrökönyödésére, a festményre mutatott. Megpróbálták lecsendesíteni, de hasztalanul: őrjöngve és tombolva követelte, hogy a mollah eskesse össze a festménnyel... Parázs botrány kerekedett. A festő műterme az előkelők negyedének egyik legelőkelőbb utcájában volt, s az egész negyed összefutott a pokoli üvöltözésre. Az arab nyelv, mint bizonyára tudja, kiválóan alkalmas a finom és halk szavú költemények nyelvezetére, másrészt a legalantasabb szitkozódásra. Legalább olyan gazdag — ha nem gazdagabb cifra kacskaringókban és az illetlen szavak gondosan és választékosán megszerkesztett, erőteljes fordulataiban, mint — már elnézést kérek — tudtommal az önékes anyanyelve, és a násznép az összes lehetőségeket lelkiismeretesen kihasználta. Aztán áttértek a tettlegességre, ami rendőri beavatkozással, végül mentőkkel és kényszerzubbonnyal folytatódott. A belga bankház akkor már végképp levetette a kezét tévelygő fiáról, noha a kórházi költségeket a konzulátus útján még fedezte, sőt, egy utolsó, tekintélyes összeget is letétbe helyezett a fekete bárány számára. Mindez azonban már mit sem változtatott a rideg tényeken: mire a belgát kiengedték a diliházból, egyrészt már jóvátehetetlenül és tökéletesen ki volt tagadva. De mert a pénzéből még tartott, az arab rokonság kegyesen a szárnyai alá vette. Amióta pedig elfogytak a belga frankok, a holland guldenek, amerikai dollárok ős egyéb aranyak, amint őn is láthatja, gondoskodnak róla, hogy megkerestessék vele a betevő falatját s olykor az üdvözítő pálinka adagjait. Ott él az el Khaliliban. Éjjelente a bazárban alszik, előbb azonban a festményeivel házal. A többit már tudja. Ö az el Khalili özvegy vőlegénye. Azt mondják, olykor meg is verik, de nem nagyon, mert az arab végeredményben jószívű nép, és a rézműves a maga módján kedveli is: józan kereskedelmi érzékkel, hasznos üzleti befektetésnek tekinti... — Borzalmas — csóválta meg a fejét a megbízott. — Az. Tudja — a dolgokról sohasem érdemes fellebbenteni az arany ködfátylakat — mondta a titkár bölcsen. Aztán halkan hozzáfűzte: — Szegény — talán még túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy megízlelje Kairót... Tudja, Kairó fölé nem ártana kifüggeszteni azt a feliratot, amelyet némely filmek plakátjai alá szoktak: CSAK FELNŐTTEKNEK ... Walad! ... Még két sört!... Nos, nincsen kedve még egy-két hétre meghosszabbíttatni az egyiptomi kiküldetését? — Ins’Allah — válaszolta a megbízott méltóságteljesen, és már bánta, hogy nem vásárolta meg a belga valamelyik olajvázlatát. Talán majd máskor. Egyiptom szép ország, és Kairó varázsa tagadhatatlan. De azért titokban gondosan megtapogatta a belső zsebében az útlevelét és a repülőjegyét.
