Irodalmi Szemle, 1983
1983/2 - Rácz Olivér: A Khan el Khalili özvegy vőlegénye (elbeszélés)
vagy az Egyiptomi Múzeum alabástrom szobrain találkozott-e vele, de tudta, hogy látta már valahol, s ez különös, nyugtalanító érzéssel töltötte el. Mert ez az arc élt —, de nem a jelenben, hanem valahol a titokzatos múltban. Valahol — a megbízott váratlanul rádöbbent a valóságra —, valahol Nofretéte arany ködfátyla alatt. Nofretéte volt. A sejtelmesen gyönyörű, isteni eredetű Nofretéte. Az eretnek fáraó, az Ämon-papok hatalmát megdöntő, az Áton-hitet államvallássá parancsoló Ehnáton, uralkodói nevén IV. Amenofisz szépséges neje. Nofretéte — ahogyan egy különc belga festő ecsetje élővé varázsolta. A festő félszegen megmozdult. Néhány angol szót motyogott, aztán hirtelen felélénkült, mint a ló az ostor figyelmeztető pöccintése alatt, s mert a mester, noha mind ez ideig egyetlen pillantásra sem érdemesítette a sátor előtt ácsorgókat, most hevesen felkapta a fejét és dühös, figyelmeztető arccal hátrafordult, a festő erőltetett élénkséggel, franciául folytatta: — Egy szép kávéskészletet, uraim? Talán egy művészi fali tányért? Díszes rézkorsőt? Nargilét? Kivételesen művészi kivitelű tőrt, szent szkarabeuszt? Miközben hadart, tanácstalanul megérintett egy-egy tárgyat, de sohasem azt, amelyről éppen beszélt, s szemlátomást nem nagyon tudta, mihez kezdjen velük. A titkár megszánta. — Megnéznénk a festményeidet, Paul — mondta franciául. Aztán a mester ellenségesen várakozásteljes arcvonásaira esett a pillantása, és sietve hozzáfűzte: — De előbb mutass néhány fali tányért... Majd vásárolunk egyet — suttogta halkan a megbízottnak —, máskülönben a mester megnyúzza ... A belga topogva térült-fordult; a kárpittal borított falra aggatott tányérok között kezdett motozni. A mester megnyugodva folytatta a kalapálást. A hátsó falat borító függöny mögül karcsú kis barna kéz nyúlt ki, leszedegette a kis asztalról a kávéscsészéket. Nyilván a keleti üzletlátogatásnál elmaradhatatlan fekete kávé szertartásának az előkészületei folytak. A belga leakasztott egy-két tányért, aztán lehajolt és ügyefogyottan, bátortalanul az olajfestmények között kezdett válogatni. De a mester, fel sem pillantva munkájából, hátra mordult: — Bádin! Majd később! A megbízott engedelmesen megszemlélte az egyik tányért, aztán udvariasan felkiáltott: — Nagyon szép! Gyönyörű munka! — S mert a tányér valóban szép munka volt, angolul is megismételte: — Igazán nagyon szép! A mester elmélyült, egyhangú dudorászásba kezdett. A karcsú, kis barna kéz nesztelenül az asztalra helyezte a teli kávéscsészéket. A mester felpillantott, barátságosan intett a gőzölgő csészék felé. A megbízott két réztányért egyensúlyozott a kezében. Nem tudott választani közülük. — Mi az ára ennek a tányérnak? — kérdezte a festőtől, franciául. De a mester válaszolt. — Two pounds — mondta, majd franciául is megismételte: — Deux livres —, s hogy kétség ne legyen, a két ujját a magasba tartva, németül is elmondta: Zwei Pfund, szőr... — Sok — vágta rá a titkár nyomban. — Három font a kettőért! Az arab fel sem pillantott, csak a kezével intett: — Vigyék. A titkár elképedve bámult a megbízottra. — Sajnálom — mondta bűnbánóan. — Igazán sajnálom. Több, mint négy éve élek Egyiptomban, és most húztak be első ízben a csőbe. Két fontért is ideadta volna a kettőt. Az én bűnöm. De a megbízott akkor már a gyűrött bankjegyeket — Egyiptomban minden bankjegy gyűrött és mocskos: talán már így készítik — szedte elő a pénztárcájából. — így is megéri — mondta. Nagyon szép tányérok. A mester hátranyújtotta a tenyerét, begyömöszölte a bankjegyeket a nadrágja zsebébe, a másik keze két ujjával elegánsan tisztelgett. — Sakker — mondta. Mutta sakker! Köszönöm!
