Irodalmi Szemle, 1983
1983/2 - Rácz Olivér: A Khan el Khalili özvegy vőlegénye (elbeszélés)
eltorzultan bár, de mégis a hajdani flamand primitívek ecsetvonásaira emlékeztette, s ettől valami megmagyarázhatatlan, sürgető kényszer fogta el. Ügy érezte, feltétlenül látnia kell végre a belga képeit, s elhatározta, amint visszatérnek Kairóba, szól a titkárnak, és nyomban megkeresi. Egyelőre azonban ott ült az alexaindriai Cleopatra szálloda terített asztalánál, újabb elbűvölően nyúlfaroknyi pohárkőszöntőket hallott és viszonzott, a tenger langyos vizétől bágyadtan szemlélte az ünnepi vacsorához felléptetett három arab hastáncosnő valóban lenyűgöző produkcióját, s miközben lustán elmerült a keleti zene látszólag egyhangú, valójában megejtően, sőt, kerítően buja dallamában, Antonius és Kleopátra hajdani napjain merengett, és ettől enyhén becsípett. Igaz, ebben talán bizonyos fokig az egyik hastáncosnő igéző szeme, szikrázva lobogó, fekete üstöké és gyémánttal ékesített, meztelen küldőké is szerepet játszott, s a titkár titokban elvigyorodott. De a megbízottat a szikrázó női sörény az El Alamain-i szikrázó rózsabokrokra emlékeztette, és amikor a lány, tánca végeztével, a fővendégnek kijáró keleti figyelmességgel ráborította haja illatos sátorát a megbízott arcára (az arab vendéglátók elismerően, diszkréten tapsoltak hozzá), a megbízottnak nem a tánctól felhevült, félmeztelen asszonyi test közelségétől nehezedett el a lélegzete. Viszont a titkárnak a rejtjeles telexre kellett gondolnia — KÁROS SZENVEDÉLYEI NINCSENEK —, és ismételten elvigyorodott. De mire a vacsora véget ért, csalódnia kellett; a megbízott tüntető elragadtatással sorra kezet csókolt a három hastáncosnőnek, s a lobogó üstökűnek áradozó francia bókokat mondott. A lány azonban nem értett franciául, s arab szavak tüzes áradatával válaszolt. De a megbízott akkor már, a titkár őszinte megrökönyödésére, a két arab vendéglátótól búcsúzkodott, s közben szobája — ezúttal valódi mór stílusban épült — díszes erkélyére gondolt, ahonnan kedvére gyönyörködhetik majd Alexandria sötétkék égboltjának karnyújtásnyira ra- pvogó csillagaiban, a közeli Abukir bizonyos Nelson admirálisra és ama Bonaparte tábornokra emlékező, álmatag fényeiben, s mindenekelőtt Rozetta kikötőjének Kleopátra cifra hajóinak emlékén merengő, morajló vizében. Az arab hastáncosnőt már el is felejtette. Mert a megbízott — és ez sem szerepelt a rejtjeles telex üzenetében — általában a hajdan élt asszonyokért rajongott, noha az útjába vetődő hús-vér hölgyeket sem hanyagolta el. Szerette lángra gyújtogatni a nőket. De amikor már lobogtak, szenvtelenül faképnél hagyta őket, mint sietős léptű, közönyös sekrestyés az ékes templomi gyertyákat; nem bánta, ha tövig égnek. Kop- pantóval sem bíbelődött, 1 Éjszaka kopogtattak az ajtaján. De nem az arab hastáncosnő volt. Valaki eltévesztette a szobaszámot: egy ideeen arab úr állt az ajtaja előtt és zavart mentegetőzéseket hebegett. De a megbízott jóformán még be sem csukhatta az ajtót, újra kopogtattak, s amikor a megbízott bosszúsan ismét ajtót nyitott, az iménti arab úr szótlanul, lábujjhegyen besietett a szobába és egy gyönyörű, dioritból faragott szkarabeuszt helyezett a megbízott éjjeliszekrényére, majd bocsánatkérő mosollyal, változatlanul szótlanul és lábujjhegyen, újra kisietett. A megbízott ezután sokáig feküdt ébren az ápván, s ú^v érezte, mée sok mindent nem ért Egyiptom rejtélyes világából, s amikor hajnal felé lassan újra elnyomta az álom, félálomban arra gondolt, hogy erre a sok mindenre is a belga festőtől kell majd feleletet kapnia. De most sem kerülhetett rá a sor: a következő naookban némilee csökkent az iram — maales, ráérünk, van időnk bőven... —, s vendéglátói elkalauzolták Szaláb ed-Din al Ejubb — a megbízott kamaszkori, kalandos olvasmányai révén, de mindenekelőtt az elragadóan szószátyár literary gentleman, Sir Walter Scott fennkölten pvermekded útmutatásai alapján inkább Szaladin szultán néven ismerte — Kairó felett őrködő Citadellájába és Szaladin kései szaktársának, Mohamed Alinak az Alabástrom mecsetébe. A fellegvár Jusszef Szaláh ed-Din emlékét őrző József-kútjába a megbízott, a titkár unszolására, engedelmeskedve a hagyományoknak, egy ötpiaszterest dobott. — Ezt nem hagyhatja ki — biztatta a titkár —, Jusszef kútja arról nevezetes, hogy aki nyomon követi — füllel és szemmel — a 90 méternyi mélységbe aláhulló pénzdarabot, előbb vagy utóbb — ins’Allah, ahogyan Allah akarja — visszatér ide ... — Szeretnék visszatérni — mondta a megbízott önkéntelenül.
