Irodalmi Szemle, 1983
1983/2 - Keszeli Ferenc: Zokszólő, Könnyed tűnődés (versek)
... a tájon, mely toszkán, Clarisse átzötyög, s néki egy rőt matróna bakterzászlóval integet... a betűk közül egy „préselt“ hajszál lógott ki módfelett otthonosan, bár azt is mondhatnám, belógott csak a betűk közé, hiszen a gerincből kiállt. Mint aki lábát mossa a Garamond tengerében. Kétségtelen, a hajszál régi volt. Kié? Talán a Dürer Nyomda névtelen könyvkötője hagyta ott? Szállítómunkás? Raktári dolgozó? Mert cenzor semmiképpen, mint ahogy maga Musil sem lehetett. Hajcihő. Vevő? Elatló? Netán Pilinszky volt? Hát persze, persze! A pénzügyőr. Ki ott a parton a szitáló esőben, nyitott ég alatt lapozta által az enyvtől illatos könyveket. Ki elnézést kért e művelet után, mondván: azt gyanítottam, Biblia. Mert a vámszabályok értelmében, Bibliát hozni ugyebár ... Az esetből nem vontam le semmilyen következtetést, csak ideges voltam, mert az elázástól féltettem a drága könyveket. S lám: Musil öt évig érintetlenül hevert. Der Mann ohne Eigenschaften Nicsak! Tandori fordította ezt is Nyolc-tíz év múlva újraolvasom, de akkor már nem lehet részem az élmény, hogy ilyen apropón idézhetem fel rég holt nagyanyámat, ki könyvjelzőként használta a haját. Akad, kinek a kávézaccról a kávé jut eszébe, vagy kávé láttán kávézaccra gondol. A zacc láttán én egy vonatozásra emlékezem, de hogy miért, arra már nem emlékezem. Fel kéne hát ülnöm ugyanabban az időben ugyanarra a vonatra az ugyanakkori önmagamnak. Talán megoldható.
