Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Varga Erzsébet: Az SZKP és a szovjet irodalom

Varga Erzsébet

AZ SZKP ÉS A SZOVJET IRODALOM

(Az SZKP KB júliusi — „Az irodalom-művészeti folyóiratoknak a kommunista építés gyakorlatával fenntartott alkotó jellegű kapcsolatairól” hozott — határozata margójára)

A Szovjetunió Kommunista Pártja megalakulásától kezdve óriási figyelmet szentel a szocialista kultúra fejlesztésének, az irodalomnak, az alkotó értelmiségnek. Ez vitathatatlan tény, amelyet Lenin maradandó művei s a szovjet pártdokumentumok egyaránt bizonyítanak. S ez a figyelem, ez a szüntelen gondoskodás korántsem véletlen. Hiszen mint Leonyid Iljics Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára kijelentete, „a tehetséges irodalmi vagy művészeti alkotás nemzeti kincs”. Természetes hát, hogy a valóban értékes műalkotásoknak, illetve létrehozóiknak a nemzeti kincsnek és a nemzeti kincsek megteremtőinek kijáró figyelmet kell szentelni. A Szovjetunió Kommunista Pártja ennek megfelelően gondoskodik a szovjet irodalom fejlesztéséről és az irodalom képviselőiről. (Legalább zárójelben érdemes megjegyezni, hogy a Szovjetunió írószövetségének körülbelül tízezer tagja van, s mintegy hatvan százalékuk tagja a kommunista pártnak.) Az SZKP mindenekelőtt arra ösztönzi az írókat, hogy tehetségükhöz mérten — s a maguk sajátos eszközeivel — segítsenek megoldani a szovjet nép egészére váró feladatokat: egyszer s mindenkorra eltávolítani a múlt csökevényeit, leküzdeni a kispolgáriság megnyilvánulásait, a burzsoá erkölcsnek megfelelő viselkedés utánzását. A szovjet irodalom ezen a téren is kétségtelenül óriási eredményeket ért el; ezt Leonyid Iljics Brezsnyevnek az SZKP XXVI. kongresszusán elhangzott beszámolója is igazolja. Érdemes belőle idéznünk:

„Művészeink vitathatatlan sikereket értek el kortársaink nagyszerű alakjainak ábrázolásában. Ezek foglalkoztatják az embereket, vitákat váltanak ki, arra késztetik őket, hogy elgondolkozzanak a jelenről és a jövőről. A párt üdvözli a legjobb alkotásokra jellemző honpolgári pátoszt, a fogyatékosságokkal szembeni kérlelhetetlenséget, a művészet aktív beavatkozását a társadalmunkat foglalkoztató problémák megoldásába. Emlékeznek rá, mit írt Majakovszkij: »Azt szeretném, hogy vitákban verejtékezzen az Állami Tervbizottság, amikor egy évre feladatot ad nekem.« S örülünk annak, hogy az irodalomban, a film- és színházművészetben az utóbbi években olyan komoly problémákat vetettek fel, amelyek fölött valóban nem ártana »verejtékeznie« az Állami Tervbizottságnak. És nemcsak neki. Az ilyen alkotások hősei különbözőek: építési brigádvezető és kolhozelnök, vasúti munkás és katonatiszt, repülő és híres tudós. Az olvasók, a nézők azonban mindegyikükben megtalálják azt, ami összecseng gondolataikkal és élményeikkel: a szovjet jellem legjobb vonásainak a megtestesülését. A szovjet művészet nem hagyhatta figyelmen kívül azt, hogy társadalmunk mindjobban érdeklődik az erkölcsi kérdések iránt. A termelésben és a mindennapi életben kialakult emberi kapcsolatok, a személyiség bonyolult belső világa, az egyén helye nyugtalan bolygónkon — mindez a művészeti kutatások kimeríthetetlen területe. Természetesen itt fontos arra törekedni, hogy a téma időszerűségével ne takargassák a szürke, művészileg szegényes alkotásokat, hogy a művek hősei ne zárkózzanak a kicsinyes dolgok körébe, hanem tegyék magukévá az ország gondjait, vagyis megfeszített mnkával telített életet éljenek,állhatatosan küzdjenek az igazság és a jóság diadaláért. Másfelől pedig, az eszmeiség hiányának megnyilvánulásai, a világnézeti zűrzavar, az eltérés egyes történelmi események és személyiségek pontos osztályszemléletű értékelésétől kárt okozhat még a tehetséges alkotók művészetének is. Kritikusainknak, irodalmi folyóiratainknak, alkotószövetségeinknek és elsősorban pártszervezeteiknek tudniuk kell eligazítani azokat, akik ide-oda sodródnak. S természetesen tevékenyen, elvszerűen kell fellépniük