Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Eduardas Mieželaítis: Várj reám (esszé)

pant nagy költő lehet, de azért magányos. A nagy költészet gondolata mindig mindenki gondolata. Néha hallani az őszinte csodálkozást: a költő kimondta az én gondolatomat. Igen. A költő művészete: olvasni mások gondolatait. Ha kitalálják e gondolatokat, a költők prófétákká válnak.

Várj reám... Két rövid, de milyen tágas, öblös, széles szó... Mennyi minden belefér! A szerelem melege. A bánat könnyei. Az ellenségnek szóló szigorú figyelmeztetés. A remény kis kék szikrája. A haldokló katona utolsó sóhaja. A humanizmus nemes kristálya. És ha nagyon világosan beszélünk, a nagy történelmi igazság. Persze, a mondanivalóban. Mert a nagy történelmi igazságot ugyanezekkel az egyszerű szavakkal fejezzük ki. Nem a különálló egyének, hanem mindenki nyelvén.

Várj reám... Ezek a legegyszerűbb szavak számomra a háború éveinek igazságát jelentették. Kivonatai voltak minden hangulatomnak, minden bánatomnak. Elolvastam ezt a bánatos verset és, emlékszem, az alkonyatban hullámzani kezdtek, meglendültek a zöld síkságok s egy kék sáv kezdett közeledni felém... Közelebb, közelebb, közelebb ... Hűvösség csapta meg arcomat. És szobácskámat morajlással, zúgással árasztották el a Nyémán hullámai... A víz mélyén, láttam, hosszú, zöld fűhajszálak úsztak . . . Mint a vízitündér hosszú, zilált hajfonatai. Bámultam ezeket a hosszú fűfonatokat. És hirtelen egy fehér arcot pillantottam meg, s két kék csillagszemet. Halovány, kék színt árasztottak, és messziről Gorgó megkövült, fantasztikus szemeihez hasonlítottak. E szemek fénye, a távoli csillagok fényére emlékeztető, áthatolt a kék vizen és megbabonázott. Mintha teljesen megkövültem volna, csak ajkam súgta a kék vízben e sosem hallott szavakat: „Várj reám...” — „Várlak” — hallottam a távolból az imádság-csendes szót. Vízalatti jelzés volt. S abban a pillanatban megéreztem, hogy ez a jelzés — „Várj reám” — egy rejtjel, kód lett. A katonai jelszót jelentette számomra. Ez a jelszó, tudtam, utat nyit előttem a vágyott föld felé. Szívem erősen dobogott, s elindult a vízitündér csillagszeméből áradó halványkék fénnyel. Vitték a parancsot. A vízitündér imádkozott és parancsolt. Éreztem, visszatér erőm. Kezem a tollat szorította, ajkam suttogott: „Lauk man§s, ir grišiu aš...” És, anélkül, hogy erezném, írok, lefordítom ezt a gyönyörű költeményt. Orosz költő írta, s elsősorban az orosz olvasónak szánta. Mondanivalójában éreztem, hogy a költő szilárdan hisz népe megtörhetetlen erejében. De a vers gondolata általános emberi, mindenkihez közel áll.

Ahogy Moszkva utcáin a rádióbizottság felé mentem, a csillagos eget tapogatták a fényszórók hosszú karjai... Egyhangúan zúgtak a repülőgépek, valahol a távolban haragos hiénahangon ugattak a légvédelmi ágyúk. Mint hajdan az iskolapadban, a mikrofon elé ültem, tanárom, Juozapas mellé. Megnyomta a gombot, kigyulladt a zöld fény. És az éter hullámai vitték Litvánia felé a rejtjeles üzenetet, e két szóból álló katonai jelszót: „Várj reám..Benne volt a hit, a remény, a szeretet... Olvastam és valahol magam mellett hallottam a saját hangomat. Mint egy jó barátét.

Nagyon szerettem volna látni a költemény íróját, Konsztantyin Szimonovot. De akkoriban nem tartózkodott Moszkvában. A frontról írt. A korszak előretolt vonalán harcolt. Nevelte és edzette őt a nehéz katonaélet. Figyeltem a sajtót. Kerestem Szimonov új verseit és frontriportjait. Nem voltak mindig szabályosak és gördülékenyek. De mindig felkavartak. Ogy beszélt, mint olyan ember, aki a front tüzében megismerte az éhséget, az álmatlanságot, a fájdalmat, a félelmet, a harc mámorát és a győzelem örömét — sietve beszélt, nehogy elveszítse a szavak fonalát, gyors lélegzettel, kapkodó hangon... Nagyon egyenetlenül...

Hamarosan kezembe került egy kék fedelű, kicsi verskötet: „Veled és nélküled ...” Közvetlen líra. Szerelem. A könyv sokféle visszhangot keltett. („Minek kellett kiadni ilyen nagy példányszámban? Nem lett volna elég két példány — egy neki és egy a másiknak?...”) S mégis, ez a szerelmi líra terjedt, mint a láng. A költő két ember sorsáról írt — szerelmükről, barátságukról, elválásukról, bánatukról, találkozásuk fájdalmas öröméről... Két kisember szerelméről a nagy történelmi események hátterében. Valójában az életről — a halál, a tűzvészek, a vér hátterében. A nagy halál