Irodalmi Szemle, 1982

1982/9 - Jaroslava Pašiaková: Illyés Gyula tiszteletére

kulturált európaiságának imponáló egysége. Illyés — talán a legmagyarabb európai — ma a csúcsot jelenti, művészi kulminációját mindannak, amit a magyar költészet, művészi publicisztika és dráma eredményezett és mondott a kulturális világnak. Illyés a magyar nemzet élő lelkiismerete és egészséges öntudata.

Tanulságos lesz talán közelebbről is szemügyre venni Illyés Gyula alapvető témáját: az Individualizmus és a kollektivizmus harcát, s ebből kifolyólag az egyénnek a közösségért viselt felelősségét. Főleg két összetevő foglalkoztatja: az egyén elkötelezettsége a közösség érdekében az egyik oldalon, az elkötelezettségből szükségszerűen következő magány érzése a másik oldalon.

Illyés Fáklyaláng\éiľiak drámai Kossuth—Görgey párbeszédében, éppen úgy, mint az Ozorai példa ban, a személyi felelősségről van szó, méghozzá olyan eseményekért viselt felelősségről, amelyek túllépik egy ország, egy nemzet sorsának kereteit. Az Illyés által fölvetett kérdés igy hangzik: becsületes dolog-e az utolsó emberig végigharcolni egy eleve vereségre Ítélt harcot, amikor mégis van remény a győzelemre, ha nem is katonai, de erkölcsi és történelmi győzelemre: vagy inkább föladni a harcot, a magukat megadók iránti katonai tiszteletadás mellett a csatamezőn, ahol végülis nem mindig a fizikai túlerő, hanem az erkölcsi fölény győzedelmeskedik. Illyés exisztenciális végletekig élezte ki a konfliktust Kossuth, „az eszme embere” és Görgey, „a kötelesség embere” között. A kérdés, hogy kinek van — kinek volt — igaza és ki volt e küzdelemben, egy nemzet életéről, további sorsáról döntő két ember konfliktusában a győztes, máig sem dőlt el. Ügy látszik, az „áruló” Görgey szerepe nem volt olyan egyszerű és egyértelmű, hogy könnyen megítélhessük.

Az ötvenes években Illyés élesen kifejtette álláspontját a demokrácia deformációjával kapcsolatban, azért is élesen, mert szocialista demokráciáról volt szó (A kegyenc, Dózsa, a Különc). Ezen az alapon érthetjük meg magatartásváltozását, amely a háborús élmények kiváltotta megrázkódtatás és az egész háború utáni, különösen pedig a szocialista táborban végbement fejlődés hatásának eredménye. Illyést, aki már a húszas években rokonszenvezett a kommunista mozgalommal, lelkiismeretének legmélyéig csalódásba ejtette a személyi kultusz és a demokrácia alapvető elveinek a szocializmus leple alatt végbemenő cserbenhagyása, annak ellenére, hogy mindig inkább hajlott az iróniára, mint a „nemzeti átok” fatális érzésére.

Ezért nem lep meg bennünket, hogy A kegyenc után, amelyben az etika és a politika összeférhetőségének kérdését vetette föl, történeti drámáiban (Dózsa) egy másik etikai és filozófiai problémának szentelte figyelmét: a nép és a hatalom, illetve a nép és az uralkodó társadalmi réteg közötti viszony kérdésének, függetlenül attól, hogy milyen történelmi osztályok képviselik az uralkodó réteget.

A két férfi dialógusaira épített színműben (Fáklyaláng) Illyés a lehető legtárgyila- gosabb álláspont elérésére törekszik. A mindkét részről drámai intenzitású párbeszédekből etikailag diadalmasabban Kossuth kerül ki, aki ezt a nézetet vallja: „A halál is lehet tett. Olyan vég is van, amely győzelmet jelenthet. Olyan romlás is van, amely a megújulás csírája.” Úgy látszik, hogy Illyés a szocializmus akkori hazai és nemzetközi — átmeneti — fejlődésében csalódva visszatér 1848 történelmi tanulságához ős

— nevezetesen az új nemzedék számára — ezt a következtetést vonja le belőle: „Ha önmagunkat elveszítjük, elpusztulunk.”

Illyés Gyula életműve komplex, sokoldalúságában is egységes egész. Ügy hat, akár egy gránittalapzatra állított monolit, amely minden természeti és társadalmi változásnak ellenáll.

Illyés elementáris ereje utánozhatatlan költői művészetében rejlik. Lírája szemérmesnek tűnik, néha azonban fékezhetetlenül és impulzívan lépi át nyíltságának szigorúan megállapított határait. Joggal mondta Rákos Péter, hogy Illyés, mint minden lírai költő, önmagáról szólva mindig tulajdonképpen általánosan érvényes igazságot fogalmaz meg. Epikusként is monumentális művet alkotott, mélységesen humánusát, szociálisát, de egyúttal őszinte önéletrajzi vallomásokat is tartalmazót, mint pl. a Három öreg (1931) ciklusban, a Hősökről beszélek (1935) hosszabb epikai költeményben stb.

A két világháború közti magyar próza egyik csúcsteljesítménye Illyésnek a puszták világáról szóló krónikája — a Puszták népe. Látszólag személytelenül beszél benne