Irodalmi Szemle, 1982
1982/9 - Jaroslava Pašiaková: Illyés Gyula tiszteletére
Jaroslava Pašiaková ILLYÉS GYULA TISZTELETÉRE Illyés Gyula, a „pusztai ember” magyar típusának legkiválóbb képviselője, ma a legnagyobb élő magyar költő. Erejének teljében, szellemi frisseségben, alkotó kedvéből mit sem veszítve érte meg nyolcvanadik születésnapját. Szinte hihetetlennek tűnik, de több mint negyedszázada annak, hogy először találkoztam Illyés Gyulával és Flóra nénivel. Találkozásunkra Prágában került sor, ahol — néhány más „úttörővel” együtt — a magyar filológia régi-új szakát tanultam a Károly Egyetemen. Miután Riedl Szende Bach abszolutizmusa idején elhagyta Prágát, magyar szakot majd csak 1950-ben nyitottak ismét. Ezért aztán mi, a magyar nyelv és irodalom első prágai hallgatói, keresett tolmácsok voltunk, holott 200-nál több magyar szót akkor talán még együttvéve sem ismertünk. Előszeretettel osztogattak bennünket főleg az első magyar íróküldöttségeknek, amelyek a második világháború után akkoriban kezdtek szállingózni hozzánk. Illyés Gyula az elsők között érkezett Prágába. Emlékszem, mialatt Flóra nénivel hármasban a cseh városokat jártuk, nagyon izgatott voltam. Már akkor tudatosítottam, milyen jelentős művészt és embert üdvözölhetünk hazánkban, s bizonyára nagyon görcsösen igyekeztem megvédeni a prágai diákság jó hírnevét. Kétlem, hogy Illyés Gyulának valaha is eszébe jutnak majd a helyzetek, amelyekbe nyíltságával és kíváncsiságával juttatott. Számomra azonban életre szóló élményeket jelentenek. Voltunk például Karlštejnben, majd Karlovy Varyban, ahonnan elvittek bennünket a közeli híres porcelángyárba; Itt aztán el akartak dicsekedni nekünk az angol királyi család egyik tagjának készített, éppenhogy befejezett, rettentően kicifrázott porcelánkészlettel. Azt hitték, a magyar művészek majd elámulnak alkotásuk láttán — ám jobban elámultak volna ők, ha értik Illyés találó megjegyzését (hogy a magyar honvédek ebbe jól kitennének)... Persze, a finom és érzékeny Flóra néni mindig megmentette a helyzetet, s azzal is segített, hogy jelezte: mit lehet és mit nem kell inkább tolmácsolni... Nem kevésbé drámai volt egy futballmeccsen való részvételünk a prágai stadionban, ahol akkor éppen a híres és legyőzhetetlen magyar „aranycsapat” játszott: túlságosan is felkeltette a prágai szurkolók figyelmét, hogy nem éppen a legalkalmasabb időpontokban kiabáltunk ... A legfelejthetetlenebb azonban Illyés finoman ironikus mosolya, amellyel hosszú időre lefegyverzett, de el nem tanácsolt: amikor a búcsúzáskor naivan — persze a legjobb szándékkal és fiatalos „küldetés”-tudattal — megkérdeztem tőle, mit szólna hozzá, ha írnék róla valamit. Most, amikor több mint negyedszázad múltán mégiscsak kísérletet teszek erre, nem gondolom, hogy elnézőbb lesz. Nem is lehet: hiszen akkor az már nem ő lenne, az igaz Ige Mestere, aki mindig kimondta — vagy legalább jelezte —, amit gondolt... De ma már tudom, hogy ennyi időnek el kellett telnie; az élettapasztalatok, s nemzeteink azóta átélt próbatételei is szükségesek voltak ahhoz, hogy megértsem az ő nagy életművének és erkölcsi küldetésének lényegét... Illyés 1921-ben hagyta el hazáját. Tizenkilenc éves volt akkor. Tizenhét évesen lett forradalmárrá, ösztönös forradalmárrá. Életrajzi vonatkozású szociográfiai életművében nagyon keveset mond emigrálásának okairól. A Kora tavaszban úgy beszél a forradalomról, mint a szerelemről — az embert áthatja a boldogság, a teljesség érzése ... Úgy érzi, „... ha az embernek a megtörtént eseményekben volt valamiféle szerepe, az iro
