Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - FIGYELŐ - Varga Erzsébet: Valentyin Katajev lírai naplója

sokrétű, s lírainak is csupán annyiban minősíthető, hogy Katajev a saját emlékeit, érzéseit, gondolatait is megörökíti a hol tárgyilagosan, tényszerűen, hol szenvedélyes elfogultsággal, hol romantikus pátosz- szal, de sohasem hatásvadászón, szentimentálisán vagy nosztalgiával megfogalmazott szövegben. A mű egészének köny- nyed, közvetlen, sokszor szinte csevegőnek minősíthető alaphangját már a bevezető sorokban megadja:

„Egyszer éjszakai háromig üldögéltünk Elza Trioletnél meg Luis Aragonnál, akik akkor még nem messze laktak az operától, a de la Sourdiére nevű ódon utcában, s elkísértek bennünket a taxiállomásig. Amikor a hideg falakba fogózva s félve, nehogy felébresszük a házmesternőt, akivel Aragon egy pártsejtbe tartozott, leereszkedtünk a sötét csigalépcsőn, majd pedig kiléptünk a sötét utcára, a ködtő a túloldalon álló régi házra mutatott, amelyet egyetlen lámpa világított meg valahogy operaszerűen, gyönge fénylegyezőjét a roskatag homlokzatra dobva.

— Nézzék azt a négy első emeleti ablakot — mondta Aragon. — Itt lakott Maximilian Robespierre. A szomszédom volt.

»A szomszédom, Robespierre« — ezt egészen párizsiul mondta. Azt mondják, nincs a világon egyetlen nagy ember, akinek a neve ne kötődnék Párizshoz. Párizsban élt Marx, Párizsban élt Lenin. S hasonlóan ahhoz, ahogy Aragon a »Robespierre — a szomszédom«-ot mondta, én azt mondanám: »Lenin — a kortársam«.”

így, ilyen merészen, in médiás rés vág bele Katajev ebbe a hatalmas, nemcsak óriási tehetséget, hanem írói-művészi bátorságot is igénylő témába, melynek kidolgozása során nem elsősorban a szovjet állam fejéről, hanem mindenekelőtt az emigrációban élő Leninről, a szocialista forradalom előkészítőjéről fest megragadó, hiteles, mélységesen emberi portrét, felhasználva közben a kortársak, a Leninnel személyes ismeretségben vagy barátságban álló emberek leírásait, visszaemlékezéseit is.

Külföldi utazásai során Katajev mindig és mindenütt az emigrációba kényszerült, száműzetésben dolgozó Lenin nyomait kutatja: a „kis vasajtó” küszöbét is azért lépi át, hogy saját szemével láthassa a repülés „hőskorából” megőrződött kezdetleges gépmadarakat, melyeknek röptét a

szovjet állam megteremtője oly lelkesen figyelte annak idején. S egyáltalán: mindent látni akar, amit Lenin is látott vagy láthatott. Capri szigetén megkeresi a villát, ahol Gorkijt látogatta meg Lenin, s lényegében egy fénykép alapján bizonyosodik meg róla, hogy jó helyen jár, mert Katajev a Leninről készült fényképeket és festményeket legalább olyan alaposan áttanulmányozta, mint az írásos forrásokat. „Nemrégiben Caprin jártam. Elmentünk megekeresnl a villát meg a teraszt, ahol több mint fél évszázaddal ezelőtt Lenin sakkozott. Andrejeva emlékirataiban az áll, hogy ez a Bedus villában történt. Mint kiderül, ez vagy tévedés, vagy sajtóhiba. Bedus villa nem létezik. Létezett viszont a Villa Blaesus. A nagyon kedves Mario Massimino doktor, a helyi turisztikai szervezet feje, a sziget történelmének kiváló ismerője elmondta, hogy »szenyor Massimo Gorki« egymás után három villában lakott Caprin: a Bering villában, amelyet most »Hotel Herculanumnak« neveznek, majd a Pierina villában a Via- Mulón, végül pedig a Blaesus villában, amelynek azóta változott a tulajdonosa, s a jelenlegi neve »Krupp panzió, kávéház és étterem«. Éppen ebben az utolsó villában lakott Gorkij, amikor Lenin nála vendégeskedett.” S kint, a villa teraszán, ahol akkor Lenin Bogdanovval sakkozott, Katajev jóvoltából megelevenedik előttünk ama régi kép, az íróval együtt mi is tanúi vagyunk a réges-rég elhangzott beszélgetésnek, átérezzük a megismételhetetlen és visszahozhatatlan nap hangulatát.

így kalauzol bennünket Valentyin Katajev múlt és jelen között, Capri szigetén és Párizsban, könyvtárakban, színházakban, repülőtereken és kávéházakban, Lenint követve, s látva mindenütt. S mi kénytelenek vagyunk a nyomában maradni, mert képtelenek vagyunk elszakadni tőle. Hiszen olyan közvetlenül, olyan őszintén és szívélyesen invitál bennünket: legyünk útitársai, kísérjük el őt, érezzünk vele. Érzékletes, szuggesztív leírásaival, megjelenítéseivel pedig valóban eléri, hogy az olvasó egy pillanatra sem érzi magát kívülállónak: csakugyan az író útitársai vagyunk — azok lehetünk mindvégig.

Varga Erzsébet