Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - Koncsol László: Egy kapcsolat háttérvázlata

összehasonlítsa a könyvvel, minden kiadói magyarázat híján csak Fábryt marasztalhatja el a hamisítás bűnében, holott nem a szerzői, hanem a kiadói etika körül volt baj. Ez lett a Palackpostából, melynek nem sokkal korábban még csonkítatlan kéziratát forgattam, és ez az eljárásmód fordult utólag is, közvetve, a bizalmában megrendített Fábry ellen, sőt még ellenem is, mint egy bújkáló, hol ebben, hol abban a szövetben romboló gyulladás. Mindehhez még azt is tudnunk kell, hogy csak egy gyönge évvel azelőtt, 1964. augusztus 19-én kelt levelében, a Kúria, kvaterka, kultúra szerzői korrektúrájával kapcsolatos gondjáról írva emlékeztetett egész friss emlékű bajára: „Kedves Laci, leveledre már nem tudtam válaszolni. Talán hallottad: infarkttal (sic!) feküdtem a kassai katonakórházban, és most jöttem haza...”

üt hónappal az Európa terjedelmével kapcsolatos félreértés eloszlatása után, november elején egy korrektori függelemsértés okozott még az előbbinél is súlyosabb és Fábry reagálásmódjára minden eddiginél jellemzőbb bajt, sajnos megint csak az Európa elrablásával, Fábry legkedvesebb és nemcsak szerinte, hanem mások (sokak) szerint is legfontosabb könyvével kapcsolatban. A kijavított és letisztázott kézirat nyomdai előkészítésén dolgozó korrektornő megszegte azt a szerkesztés-technológiai szabályt, hogy problémáival a felelős szerkesztőt kell fölkeresnie, s a szerzőhöz csak a szerkesztő jóváhagyásával fordulhat. Az Európa vaskos kéziratát időhiány miatt megosztottuk Hubik kollégámmal, s első felét én olvastam, a másodikat ő. A könyv rá eső részében, a 293. oldalon található az a Fábry által fordított német szöveg, amelynek Hubik-féle, de általam is indokoltnak és szerencsésnek talált nyelvi kiigazításával kapcsolatban a korrektornő Fábryhoz fordult. Fábry belső alkatáról és lelkiállapotáról jellemző vonásokat árul el (erősít meg) a mód, ahogy a kartársnő levelére válaszolt.

November közepén a szerkesztőségi titkárnő egy keretes kiadói papírra gépelt szöveget tett elém, hogy a kolléganő küldi. Fábry Értekezés egy kényes kifejezésről című dolgozata (levele?) volt november 7-i keltezéssel és rövid, a kolléganőnek szánt utóirattal. (Gondolom, az eredeti kéz- vagy gépirat a címzett birtokában maradt. Én a titkárnőtől kapott szöveget másoltam ide.)

A vita tárgyául a német „und drei furze ich um” kifejezés magyarítása szolgált. Fábry tükörfordításban adta vissza a kifejezést („hármat pedig elfingottam”), s Hubik általam is helyeselt kiigazításában („a többi pedig meglépett”) nyelvi prüdériát gyanított, amely szerinte nem funkciós, tehát az adott összefüggésben stílustalan. Ennek a gondolatmenetnek csak a kiindulása volt téves. Mint november 22-i válaszomban kifejtettem, az „elfingottam” kifejezést nem ízléstelennek, hanem magyartalannak és az adott konkrét helyzetben homályosnak, szabatos értelem nélkül valónak találtuk. Fábry a jelzett oldalon egy volt náci ejtőernyős handabandázó harctéri emlékezését idézi: „Mi ejtőernyősök ördögök voltunk, kik az égből pottyantunk a földre... és ez égi kutyáknak senki és semmi sem tudott ellenállni. Fiúk, azok voltak ám az idők... Én egyedül tizet vállaltam magamra, hármat pisztollyal intéztem el, kettőt hasba rúgtam, hármat pedig elfingottam.” Mit tett hát, kérdezhetjük, az utolsónak említett hárommal? Azt gyanítottam, hogy a német „furze ich um” kifejezésnek van olyanféle átvitt értelme, mint a magyar fingik ige ki-, be-, rá-, bele-, vagy a szarik ige el-, be- le-, le se igekötős alakjainak, s Fábry ezt a jelentést, talán mert az újabb német katonai argó kifejezése, nem ismerte. Vagy ha már a főjelentésnél maradunk, talán a félre- igekötős alak jobban megfelelt volna. De mi történt a maradék két katonával? Az el- igekötős alakot csak a magát visszaható névmás kíséretében ismerjük, de ez az ige nem másra, hanem az alanyra, a cselekvőre vonatkozik ...

Rendesen az egész kérdés egy szót sem érdemelne. Mindennapos műfordítói probléma ez, olyan nyelvi feladvány, amilyeneket az ember naponta akár százával is megold többé-kevésbé megnyugtatóan, s hova jutna, ha minden ilyen kérdésről értekezéseket próbálna írni? Az igazi probléma, amely a fegyelmi vétségen és annak esetleges motívumán túl is érdekelt, Fábry sajátos reakciója volt. Érzékenységét ismertük, s nem volt vitás, hogy minden oka, sőt joga is megvolt rá. A különös csak az, hogy a legjelentéktelenebb impulzusra is milyen érzelmi túlzófokon, milyen egeket-poklokat mozgósító erővel tudott válaszolni. Az is figyelmet érdemel, hogy érezhetően megpróbált a tárgy fölött lebegni, de a felülemelkedés eszközeinek, a humornak, az iróniának, a stílus eleganciának, inkább csak szándékát érezzük zord, nehézkes szövegén. (Milyen szellemes például az általa idézett Csokonai-féle kétsoros rigmus!) S még egy, szintén