Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)

megfeneklett, csődbe jutott, tönkrement. Ellenkezőleg. Anyádat én továbbra Is szeretem, és eszem ágában sincs felbontani a mi családunk szent kötelékeit. Mert a család sokkal több két különnemű ember testi kapcsolatánál. A család közösség. A legigazibb közösség és érdekszövetség. A család a társadalom alapsejtje, s a nemzet fennmaradásának záloga. A jövő műhelye... De egy ilyen nőt mégse vehetek feleségül!”

Bohuniczky bácsi mégsem gyűlölte az apját, s valahányszor eszébe jutott ez a szégyenletes emlék, mindig arra gondolt, hogy apjának vannak azért becsülni való tulajdonságai is. A megvesztegethetetlensége, például. A diákjai utálták, de egy kissé tisztelték is, mert sohasem volt részrehajló, se fölfelé hajbókoló, legfeljebb megközelíthetetlen. 1921-ben, amikor be akarták zárni a magyar iskolát, a habozó és beijedt tanári karban ő volt az egyetlen, aki a sarkára állt. Félretéve a közömbösségét, házról házra járva példátlan arányú tiltakozó kampányt szervezett, s nem törődött vele, hogy ez esetleg az állásába kerülhet. A gimnázium pedig maradt, s maradt ő is. Tulajdonképpen ekkor alapozta meg a nagy tekintélyét, s minden bogarát meg különcségét megbocsátották neki egy időre. Amikor 1938-ban bejöttek a magyarok, felkínálták neki az igazgatói széket, ő azonban arra hivatkozva, hogy az iskola vezetésére nála alkalmasabb személyeket ismer, elhárította a megtiszteltetést. Nem álszerénységből, s nem is azért, hogy kéresse magát Valóban alkalmatlan lett volna az iskola vezetésére.

„Persze negyvenöt után így is, úgy is áttették volna a határon, végül is értelmiségi volt. így hát jobb is talán, hogy nem érte meg azokat a tragikus napokat. De ha megéri, azt hiszem, sokkal férfiasabban helytállt volna, mint én — mondta Bohuniczky bácsi EL-nek. — Ezért, ha még néha gondolok rá, erre a furcsa, idegen, megközelíthetetlen emberre, aki mégiscsak az apám volt, eszembe jut az is, hogy hiába voltam én akkor százszor különb nála. Mert én aztán éreztem így is, mindig az érzelmek kormányozták az életemet. Mégis meghátráltam. Legalább most már tudom, hogy sohasem lehet előre megmondani, ki mit fog tenni, amikor nem beszélni, hanem cselekedni kell.”

Persze az is lehet, hogy ugyanolyan gyalázatosan meghunyászkodik, mint ő. Elvégre Bohuniczky bácsi a hazatérése napján nem is annyira azon ütközött meg, hogy az apja durván beleavatkozik az életébe. Ezt még megbocsátotta volna neki. Azt azonban már nem, hogy félt. Mert számára ez volt a lényeg, s a felejthetetlen tanulság. Még nem látta félni az apját, s meg volt győződve róla, hogy miként a szeretet, a részvét, a gyöngédség érzését, úgy a félelemét sem ismeri, a félelemét, amely a leghatalmasabb s a legpusztítóbb minden érzés között. S ha így van, ha félni, szorongani, rettegni tud, mért nem képes szeretni is, vagy megbocsátani a mások gyarlóságait? Mért fél vállalni ezeket az érzéseket? Mert a szeretet, az felelősség és gond és folytonos készenlét, és nem elég havonta deklarálni egyszer, hanem áldozatokat is kell hozni érte?

„Legközelebb sem arra lesznek kíváncsiak, hogy mit gondoltál. Az soha senkit nem érdekel” — mondta az apjának, amikor az kidühöngte magát.

Bohuniczky bácsi még aznap este elköltözött otthonról. A mából visszatekintve is úgy látta, egyedül így fejezhette ki a tiltakozását és az egyet nem értését a tőle idegen türelmetlenséggel szemben, s nem kétséges, hogy helyesen cselekedett. Csak éppen ez a gesztusa sem maradt meg olyan tisztának és egyértelműnek, amilyennek látni szerette volna. Igazságának tudatába a sértődöttség és dac iszapja is belekeveredett. S hogy miféle szabadság az, amely a sértődöttség és a harag mérgező nedveivel táplálkozik, arról hamarosan keserves tapasztalatokat szerzett.

Bohuniczky bácsi a nagynénjéhez költözött a Téglagyári útra. Juliska néni szeretetre méltó, félénk vénlány volt, ha ünnepnapokon, családi összejöveteleken megjelent nálunk, rég elmúlt idők kiegyensúlyozott derűjét hozta magával; az ő társaságában az ember kilépett a valóságból, s olyan nem létező világban találta magát, amelyben nincsenek konfliktusok, hanem kuglóf van meg tejeskávé meg valami nagy, élet utáni csönd, mintha egy előszobában várakozna az ember, miközben elmúlik a délután, az este, s a kaput is rég bezárták már.

„Mától fogva itt lakom nálad” — dörrent rá az ajtóból Bohuniczky bácsi.

Juliska néni csak ránézett, s rögtön tudta, mi a baj.

„Az a komisz apád — mondta. — Mindegy, csak katonának ne vigyenek.”