Irodalmi Szemle, 1982
1982/8 - Garaj Lajos: Arany János szlovákiai kapcsolatai
Végtére, mint leült salak, Fenekén, a szép völgy alatt, Sötétlő falvak száma, hol Becsület, munka és nyomor Füstfogta kunyhókban honol. Jellemzőbb a befalazás után Szunyogh ellen forduló lázadás leírása: Várnépe zúgásra fakad, Itt-ott a zúgásból pedig Merész vádhang emelkedik. Felháborult vérök vad láza A kegyelem nyűgét lerázza, Mind hangosabb, mind hangosabb, Merészebb és haragosabb Lesz a természet szózata S emberiség irtózatal „Való tehát? nem csak ijesztés?” „Szörnyű dolog! mi látjuk ezt” — és — „Pajtások, ezt elnézni bűn!” „Uram, harminc év óta hűn szolgállak, de —” „Hát ki mer?” „Én is — mi is — mind —” A Katalinban a felébredt lelkiismeret önmagában leli bűnhődését, mint a balladák hősei: Ágnes asszony, V. László, Tuba Herkó stb. A nagyidai cigányokban, amely a szabadságharc keserű paródiája, habár humorosan fájdalmas színezetben, ugyanazt az eszmét, az eljátszás eszméjét ábrázolja Arany, amely más vonatkozásban, tragikusabb változatban a Toldi szerelmében is kifejezésre jut. A közismert komikus hősköltemény margójára itt csak annyit kell megjegyezni, hogy a költemény maga, komikus cselekményével és szemléletével önmagában is élvezhető. A cigányok háborús hősködését és csúfondáros bukását, valamint Púk Mihály groteszk várostromát 1851-ben azonban nem kellett másként értelmezni, mint a szabadságharc bukásának torzképét. Aranyt sokáig bántották A nagyidai cigányok körül támadt félreértések. 1863-ban, amikor hozzákezdett a Bolond Istók második énekének írásához, az ott szereplő cigányokról eszébe jutott korábbi műve, s több versszakon áthöm- pölygő vallomásaiban kifejtette, milyen érzelmekből fakadt fel e fájdalmasan önbíráló mű, s annak értelme: És engem akkor oly érzés fogott el... A szőlős gazda is, az egykori, Magánkívül s őrjöngve kacagott fel, Látván, hogy szőlejét a jég veri, Dorongot ő is hirtelen kapott fel, Paskolni kezdé, hullván könnyei: „No hát, no!” így kiált, „én uram isten! Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!” így én, a szent romon, emelve vádat Magamra, a világra, ellened? Torzulva érzém sok nemes hibádat, S kezdék nevetni a sírás helyett; Rongy mezbe burkolám dicső orcádat, Hogy rá ne ismerj, és zokon ne vedd: S oly küzdelemre, mely világcsoda, Kétségb’ esett kacaj lön Nagy-Ida.
