Irodalmi Szemle, 1982

1982/8 - Balla Kálmán: Arany titkai

szetes, pedig, akár a forrás vize talajából az izeket, magába oldva tartalmaz minden nyelvi árnyalatot, lehetőséget. Nem bírunk egyszerre sokat inni belőle, pedig nem émelyítő, mint a szörpök, és nem alattomos, akár a szesz — de ha rájöttünk az ízére, mindig azt kívánjuk. Arany nyelve a legkevésbé sem ösztönös vagy népiesen egyszerű, naiv — ám nem is kontsruált, nem mesterséges vagy különleges. Ez a klasszikus — mert nem avuló — magyar költői nyelv. A költőiség mibenléte első hallásra általánosabb kérdés, valójában minden költő esetében, de inkább minden versében külön és újra tisztázandó. És még úgy sem egészen megfogható, hiszen a versek, strófák, mondatok arányai, szerkesztése, ritmusa, hangzása, tömörsége, megterhelése, utalásköre mindig egyvalakinek a tudatában válik költőiséggé. Főleg nyelvi, formális jellemzőket említettem, hiszen maga Arany vezet rá, hogy nála ez — a kompozíció — a lényeg. Ezért nem avul, és ezért nem fordítható. A cselekmény, a más szóval is elmondható „tartalom”, a tanulság, az aktualitás, a moralitás mind-mind lefordítható — és érdektelen.

És ezért nem könnyű eljutni Aranyhoz. Nem elég megízlelnl, még megismerni sem; tapasztalat, sok más íz élménye és megelégelése kell ahhoz, hogy elkezdjük nagyra becsülni és nem unni. S akkor még nem szeretjük. „A felnőtt megértés szépségét” kínálja (Németh G. Béla írja ezt), s ha megleltük, mindig visszatérünk hozzá; ahogy visszatérni szeretnénk a forráshoz, amelynek nem feledhetjük az ízét.

II

Halálának évfordulóján mégsem csupán a titokzatossága miatt bizonygatom Arany halhatatlanságát, jóllehet rejtélyessége mélységének jelzése és megnyilvánulása. Nem is csupán a párhuzamok, a hasonlóságok keltette rokonszenv miatt fordulok a maga felől is bizonytalan költőhöz egy maga felől is bizonytalan korból. Pedig szinte minden ismerős: a kiábrándultságtól áthatott, de kincstári lelkesedéstől hangos kor, az elveszett távlatok és az illúzióvá lett nemzeti irány, a kételkedő, meggyőződés nélkül is feladatot vállaló, mégis magára maradó költő. De Arany nem csupán egy költő, akit ismerek és szeretek.

Arany — itt és most — példa is. Magatartásában példa a nemzetisége: az a szólamoktól mentes, megpróbált, de ki nem alvó magyarságtudat, amelyet a hagyománytudat és az öntudatos nyelvtisztaság táplál és kötelez. Jelleme példája az igényességnek, a tisztességnek, a tisztánlátásnak, a következetességnek, az elmélyültségnek. Fölösleges talán mondani, hogy magatartásával, jellemével együtt műveit is minősítjük. Művei egésze: Arany, a költő és gondolkodó pedig példája a minden viszonylatban klasszikus magyar irodalomnak, amely — Balassitól József Attiláig és Pilinszkyig — azért mélyen nemzeti, mert mélyen költői. Ez az irodalom gazdagítja és erősíti az igazi, a csonkít- hatatlan hazát, amelyről Babits beszélt az 1918—19-es katasztrófák közepén. — Arany, aki mindezt tudta, önmagáról is írta, amit százharminc évvel ezelőtt a magyar költőről írt: „... énekeljen, költsön úgy, mintha végcélja nem egyéb volna magánál a költészetnél: már megtette kötelességét nemzete irányában.”