Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - NAPLÓ - Tőzsér Árpád: Vladimír Mináč 60 éves

szereplője eddigi epikai csúcsteljesítményének, a Nemzedéknek is.

Vladimír Mináč imponáló biztonsággal és epikai hitellel tudja jelenné élni a történelmet s történelemmé a jelent. Műveiben okozati láncba áll az idő, epikai cselekménysorba rendeződnek a nemzeti múlt eseményei. A jelen a múltat igazolja, a múlt a jelenbe torkollik. „Štúr haladó volt, ha tetteit a ma eredményeivel, a szlovák nemzet mai helyzetével mérjük’’ (Nemzet él itt), a Szlovák Nemzeti Felkeléssel pedig egy száz évvel ezelőtt kezdett „nagy történelmi munka nyer befejezést” (A Felkelés). így áll össze Mináč- ban, pontosabban műveiben a jelen és a múlt, a történés és a történelem azzá a sajátos minőséggé, amelyből az írók-alko- tók mindenkor építkeznek.

„Sem látta Lámekhet, aki viszont látta Ádámot, de ugyanez a Sem látta Jákobot is, Jákob pedig azokat, akik látták Mózest, igaz tehát a vízözön ... Ez bizonyító erejű azok számára, akik helyesen értelmezik”

— írja Pascal, a nagy gondolkodó a Biblia értelmezéséről. De hogyan kell a Bibliát helyesen értelmezni? Ügy, hogy a cselekményét nem történelemnek, hanem történeteknek, példázatoknak, ha úgy tetszik: szimbólumok sorának fogjuk föl. Mózes könyvei úgy közölnek egyetemes emberi igazságokat, hogy a kauzalitásról átcsúszik bennük a súly a „Iáttá”-ra, az élményszerűségre, a művészi látásra és látomásra.

Mináč történelemszemléletével nekünk, magyar olvasóknak sokszor volt és van vitánk, de hátha csak azért, mert történelemnek fogjuk föl azt, ami tulajdonképpen történet? Mináč érvelése nem a történészé, hanem a szépíróé: a súly az ő történelmi esszéiben is a „láttá”-n van: Daxner látta Kossuthot, a Mináčot megelőző nemzedék tagjai pedig még látták Daxnert. Következésképpen Kossuthot úgy is megidézhetjük, ha Daxner utáni nemzedékeket idézzük. S az így nyert saját és sajátos Kossuth-képet talán akkor értelmezzük helyesen, ha nem a bennünk (és a történelemkönyvekben] élő Kos- suth-képhez mérjük, hanem a mináči történet-történelem belső logikájához. Annak a történet-történelemnek a belső logikájához, amely tulajdonképpen példázatok sora, mégpedig olyan példázatoké, amelyek a mi történelmi helyzetünkre is (s minden kis nép történelmi helyzetére) alkalmazhatók.

S befejezésül: a magyar anyanyelvűek számára a szláv nyelvek ismerete reveláló erejű. Ha szláv nyelvet tanulunk, azt hisz- szük, idegen nyelvvel ismerkedünk, de idővel rádöbbenünk, hogy tulajdonképpen nyelvünk egy elfelejtett rétegét tanuljuk újra. Vegyünk egy példát: a „zúzmara” szavunk első tagját, a „zúz”-t értjük, a teljes alak hangutánzó szónak tűnik számunkra. Aztán megtanuljuk, hogy a szlovák „mráz” fagyot, esetleg dért jelent, s hirtelen fellebben a függöny a „zúzmara” másik tagjának a jelentéséről is: a magyar nyelvérzék a „zúzmaráz” szót igének érezte s elvonta belőle a „zúzmara” főnevet. De mikor volt az, amikor még zúzmarázt mondtunk, amikor még ismertük a „maráz” (mráz) eredeti jelentését is? A történelem melyik szakaszában? Egy pillanatra megszédülünk az idő mélységei fölött, azok fölött a mélységek fölött, amelyekre egyetlen szavunk egyetlen tagja nyitott ablakot.

így szédülünk meg történelmünk azon mélységei fölött is, amelyekről — történelmi esszéiben — Mináč lebbenti föl a fátylat, amelyeket neki köszönhetően tanulunk meg újra. Szédületünk sokszor ingerültséggel, felháborodással párosul, a szerző időkutatásának eredményeit sokszor nem tartjuk helyeseknek, de a furcsa reveláció fényeitől már nem tudunk szabadulni.

A hatvan év kapcsán most Vladimír Mináčot sokan és sokféleképpen ünnepük. Van aki a realizmus rettenthetetlen harcosát köszönti benne, van aki a dialektikus gondolkodót, a tagadó-vitatkozó szellemet, van aki a gömöri táj szépségét, szegénylegény romantikáját irodalomba emelő szerzőt, s van aki a Matica Slovenská nagy nevű tisztségviselőinek, Stefan Moyzesnek, Karol Kuzmánynak, P. 0. Hviezdoslavnak, Štefan Krčmérynek, Laco Novomeskýnek a méltó utódját. Mi köszöntsük azt az írót, akinek a fent leírt revelációt köszönhetjük. S azt, aki megmutatta, hogyan kell Közép-Európa történelmét epikai anyaggá, a kis népek élni akarását kifejező parabolává gyúrni. S nekünk, magyar olvasóknak, az Összefüggések című kötetének előszavában azt üzente, hogy „a megértés a kölcsönös megismerést, az őszinteséget, a keresést, és a dolgok lemeztelenítését feltételezi, s nem a titkolózást és hallgatást”.

Tőzsér Árpád