Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - Szeberényi Zoltán: Aggodalommal és felelősséggel

plaszticitásán, képi telítettségén hagytak nyomot. A terjedelmes esszészerű tanulmányban azzal az egykor közkeletű irodalomtörténeti felfogással, illetve babonával száll szembe, miszerint Arany Petőfihez viszonyítva csupán „szőfogadő nyárspolgár” volt, akiből hiányzott a forradalmi szellem, a haladás iránti bátor elkötelezettség. Az Elveszett alkotmány körültekintő elemzésével, gazdagon illusztrálva bizonyította, hogy Arany már a pályája elején jól látta és ki merte mondani a kor társadalmi problémáit, s hogy nála „a költői bátorság és kritikai kiállás nem volt epizodikus jelenség, hanem állandósult költői és emberi tulajdonság.” Arany életművének, kritikai tevékenységének tanulmányozása távlatilag is hasznosan befolyásolta Turczel irodalomszemléletét, alkotó módszered Belőle merítette meggyőződését, hogy az irodalom mindenkori kötelessége a társadalom fejlődésének szolgálata, az ő példája nyomán emelte a műgondot, az alaposságot etikai kérdéssé, tőle tanulta, hogy az irodalmat nemcsak kiemelkedő alkotók jelentik, s tartotta szem előtt a kritika mindenkori tanító-nevelő feladatát. Pályakezdő írásai azt is jelzik, hogy a haladásba vetett hite jelentősen formálta irodalmi érdeklődését. Az emberi-társadalmi haladás kezdeményezőire figyelt, az etikai-humanista magatartásra keresett példát az irodalomban. A különféle évfordulók alkalmával írt cikkei, emlékező-értékelő esszéi az emberi haladás harcosait, úttörőit időzik (Swift, Cervantes, Whitman, Tömörkény, Csokonai stb.).7 Életművük haladó gondolatait, a társadalmi fejlődést szolgáló tendenciáit, nem fakuló művészi értékeit igyekszik a mai olvasókhoz közvetíteni. A haladó hagyományok ébresztésében, az olvasóközönség nevelésében, a szó korszerű értelmében felfogott irodalmi ismeret- terjesztésben hamarosan felzárkózott az idősebb generáció tagjai közé. Fábry, Sas, Egri mellett egyre fokozottabban vett részt kulturális életünk fejlesztésében. A régi gárda tagjai teremtették meg irodalmi életünk alapjait. Az úttörés érdemén felül ők jelentették a kontinuitást, a hagyományok töretlenségét, a két háború közötti időszak örökségének megőrzését, továbbadását. Munkásságuk a haladó hagyományok átmentésében, a magyar és világirodalom értékeinek terjesztésében, a szovjet, a szlovák és cseh irodalom közvetítésében, a kulturális kapcsolatok ápolásában, az évfordulók, megemlékezések írásában stb. vált igazán hasznossá. A tudományos és ismeretterjesztő irodalom sajátos ötvözetéből kialakult gazdag kultúrájú irodalmi cikket és irodalompublicisztikai esszét művelték, melynek a kibontakozó, sok gyengeséggel és fogyatékossággal küzdő szellemi életünkben tudatosító ereje és felbecsülhetetlen kultúrpolitikai jelentősége volt. Az ő nyomdokaikba lépett Turczel, amikor a kapcsolatteremtés, a kölcsönös megbecsülés és megismerés igényétől vezetve felfigyelt a klasszikus szlovák irodalom jelentős képviselőire. A szlovák realizmus úttörőjének művében a történelem mozgásának visszatükröződését, a társadalmi valóság hiteles ábrázolásának lehetőségeit vizsgálta (Kukučín társadalmi iHúzói a „Ház a hegyoldalon” című regényében); Jesenský kiemelkedő regényét elemezve rámutat az író kiábrándultságára és nihilizmusára, melyet csupán az életmű későbbi eredményei semlegesítettek (A társadalomkritika és pesszimizmus problémája a „Demokratákéban). Hviezdoslav és a Kisfaludy Társaság kapcsolatának elemzésével a szlovák-magyar múlt pozitív mozzanatait idézi fel a közös hagyomány feltárására ösztönözve.

Első tanulmánykötetének két terjedelmes fejezete tanúskodik kultúrpolitikai-iro- dalompublicisztikaí tevékenységének jellegéről és eredményességéről.8 Irodalmi látókörünk tágításában, olvasói ízlésünk és tájékozottságunk fejlesztésében Fábry, Sas, Egri mellett Turczel Lajosnak köszönhetjük a legtöbbet. A népszerűsítő hangnem és alkal- miság nem fokozta le írásainak színvonalát, egyszerre tudott tájékoztató, tudományos ismeretterjesztő és ízlésformáló lenni. Kezdettől fogva birtokában volt azoknak az eszközöknek, amelyek sajátos műfaját, a tanulmányba ojtott essztét olvasmányossá, ugyanakkor érdekessé, meggyőzővé tették.

Munkásságának azonban lényegesen fontosabb része az a kritikai tevékenység, melyet az ötvenes évek közepétől folytatott. Saját bevallása szerint Fábry Zoltán példája és ösztönzése nyomán kezdte művelni a kritikát, aki a Harmadvirágzás (1954) című tanulmányában nemcsak névadója lett irodalmunk legújabb szakaszának, de indító lökést adott irodalmi kritikánk fejlődésének is. Ez a terjedelmes tanulmány jelentette az első tudatos, átgondolt kritikai lépést. Követendő és követhető példát nyújtva a szakszerű, gazdag bizonyító anyaggal dolgozó, tüzetesen és szigorral elemző, széles világirodalmi horizontú kritikára. Ezzel s az egy évvel később megjelenő Kevesebb