Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - Cúth János: Életfa (regényrészlet)

jobbra-balra. Hát nincs igazam?... Ne, csak azt ne kezdd már megint, hogy akkor hol a két férjem. Azok már régi dolgok, a jelen meg te vagy. Az együtt töltött év után elárulhatom neked, hogy míg első férjem szitkai és ütlegei záporoztak rám, vagy míg a második férjem, férjezettekkel és hajadonokkal fenntartott viszonyai révén kiszolgáltatott a falu nyelvének, aközben is tudtam, hogy én egyszer megbecsült asszony leszek, akit csak a háta mögött mernek szapulni, aki nem jár egy szatyorral bevásárolni és nem fizet apróval. Vártam, vártam türelmesen, férjeim szépen kimúltak mellőlem. És akkor jöttél te, riadalmat keltő terveiddel, hogy ide kukorica, amoda öntözőberendezés, megint máshova muflon, artézi kút, kérvények, szavazatok, bizalom. Így vonult a házamba a te kíséretedben a szövetkezet minden gondja, de tudtam, hogy általad válik valóra, amit én már rég megálmodtam, s amit már nem szégyellek kimondani, hogy... Hol vagy, te! Hé! Elbújtál? Kint vagy? Hallasz engem? Már hogy is hallana, mikor nincs itt. Most megpróbálok hinni abban, hogy ha a helyébe fekszem, magam is olyan leleményes és fürgeeszű leszek, mint ő ... A feje itt volt, az biztos. A vállat ide, így, féloldalt. Nem valami kényelmes, de talán eltaláltam. Gondolataim persze nincsenek, úgyhogy ezek szerint az agyafúrtságnak nem ez a titka, a próba nem járt szerencsével, ahogy nincs szerencsém ahhoz se, hogy összevonják a környező szövetkezeteket, ne nyugtalanítana annyira, ha Pál az ismerős magyarázatát veszi elő, ami a leggyakrabban így hangzik: „Kint jártam a szövetkezet földjein”, mert ha tudom is, hogy a helybeli szövetkezet határain messze túlra elette a fene, az összevont szö>- vetkezet esetében legalább részben igazat mondana. Azt szeretném, hogy ne kelljen féltékenynek lennem, mert máskülönben nem tudok a felesége helyébe illeszkedni. Amióta tudom, hogy a szerelem nem olyan, mint a rezsó, amelyet tetszés szerint kapcsolok ki vagy be, azóta gyanakvás és féltékenység tö'lti ki napjaimat. Kezdetben ez még nem volt így. A börtönből jövet ugyanabban a presszóban — ugyan, presszóban, a kocsmában kötött ki, ahová akkoriban én jártam némi vigasz után. Aznap este kissé gyengélkedtem; ha jól emlékszem, az epém... De ha tényleg jól emlékszem, akkor alaposan be voltam rúgva. Ahogy Pál betoppant a kocsmába, azt hiszem, az egész sörben ázott csürhének az lehetett a benyomása, hogy ha a jövevény azt mondaná, hogy kotródjak haza, valamennyiüknek szót kellene fogadni. Olyan intézőfélének vélhette őt az ember. Lábán kissé viseltes fűzős bőrcsizma, vállán vadásztáska, körülötte pedig egy ellenállhatatlan egyéniség erőtere. Míg a söntésig ért, mindenkit szemügyre vett. Kucsmáját az asztalra hajította, bemutatkozott, belém öntött egy konyakot, és mindössze annyit mondott, hogy mehetünk. Csak mutassam az utat, ő majd hazakísér. Hát nem mondom, volt is rá szükségem. így hát hazakísért, be egészen a lakásba, egészen ide, az ágyig. Segített levetkőzni, közben azt mondta, hogy ez így nem mehet tovább. Az nem megoldás, hogy egy nő kocsmába jár. Azt mondta még, hogy ha szorítok neki magam mellett helyet, ő azzal egy csomó időt nyer és a jövőmet illetően kisüt valamit reggelig. Ahogy aztán reggel felé az álom és alkoholmámor mennyországba szóló kettős útlevelével, valahonnan a félútról visszaereszkedtem a földre, megrettenve eszméltem a valóságra, hogy mellettem, testmeleget áramoltató közelségben egy férfi fekszik, valódi bivalyszuszogással, és olyan alakban szétterpeszkedve, hogy azt hihettem, előzőleg legalább két hétig hordóba volt zárva. Óvatosan felkeltem, s mialatt új alsóneműt vettem, lassacskán megvilágosodtak előttem az előző este eseményei. Kerülve a vízcsobogást, vékony vízsugarat engedtem a konyhai vízcsapból, s mire úgy-ahogy megmosakodtam, már vengdégem takarékos beszédére is vissza tudtam emlékezni. Sebtében eltüntettem egy gyűrött hálóinget az ablakpárkányról, egy sáros cipőt a kredencről, egy csokor száraz mezei virágot, amely a szerteszét heverő borosüvegek egyikében csúfkodott. Aztán ahogy felkeltem, ugyanolyan elővigyázatosan visszabújtam az ágyba, ezzel egyben a vendégemre bíztam az események további alakulását. Várakozás közben lélegzetet venni is alig mertem, pedig már mindenféle bajom volt: nyújtózkodni szerettem volna, köhögnöm, vakaróznom kellett volna. Minél tisztább fejjel méricskéltem a helyzetemet, annál kényelmetlenebbül éreztem magam. Végre felébredt az idegen. Egy hirtelen mozdulattal felült az ágyon és hosszú pillanatokig merőn nézte a ruhámat, amely az ágy végére volt terítve. Aztán hirtelen rám nézett, majd ugyanolyan hirtelen elkapta rólam a tekintetét, s mint aki csapdát sejí,! sandán, tágranyílt pupillákkal vette szemügyre a hálószoba silány berendezését. Már nem emlékszem, megsértőd-tem-e, de igazság szerint a sértődöttség jogos lett volna, minthogy engem is csak annyira méltatott pillantásával, mint ruháimat és a szék-