Irodalmi Szemle, 1982
1982/1 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: ... az emberséget szerette az életben
Ezek a szavak egy dolgot mindenképpen jeleznek: a magányos Szabó Gyula ízig-vérig közösségi, elkötelezett művész volt. Nem a különcök hóbortjaiban, feltűnési viszketeg- ségeiben látta a művészet értelmét, hanem a művészet humánus szférájának a kiterjesztésében. Festészet, fametszés, költészet, aforizmák rengetege egyaránt arra való volt neki, hogy velük és általuk az élet, a lét értelmét keresse, kutassa. Nyughatatlanul kavargó indulatai, lázas sejtései, megálmodott valóságai és ködlő illúziói a morális bizonyosság erejét hirdették. A művészet minden eszköze, formája, lehetősége arra volt jó neki, hogy általuk a teljesebb élet üzeneteit közvetítse. „Oly tévedhetetlenül válogatta műformáit — írta róla Pogány Ö. Gábor —, hogy soha nem keverte össze a közlés módjait. Művei mindig egyértelmű képzeteket keltenek, festményeinek hangulatai tisztán kolorikusak, költeményeinek az atmoszférája keveretlenül lírai.” A műtörténész szavai ezek, melyek egyértelműen megállapítják azt is, hogy „Szabó Gyula képzőművészeti termésében ... világos határ vonható a festői megoldások és a grafikai jelzések közé. Meggyőző biztonsággal választotta ki, miről, hogyan beszéljen, miként feleljen a társadalmi igényre, merre tájékozódjék a stílustörekvések között, ha kételyeiről, megérzéseiről kell vallania.” ... Mert Szabó Gyulának rengeteg volt a közlendője. E közlendők egyik „mellékterméke” nála a vers, igazi terrénumát azonban mindvégig a képzőművészet megannyi lehetősége jelentette számára. Versei, versszilánkjai — minden más és különvélemény ellenére — csak afféle „bizonyosságot”, az újramondás lehetőségét jelentették számára. S a közösségbe való beolvadás olthatatlan vágyát fejezte ki vele a művész, aki örök magányosnak született. Egyedül mindig. S az értelemmel Csatázik ösztönös szép-szerelmem. Tüzes kör, átok ... áldottan dong fel megölhetetlen, halhatatlan csöndem. A vers, az írás kényszere egyébként egész életén át végigkíséri, munkásságának ezek a „melléktermékei” szervesen beletartoznak az életműbe. Talán felesleges arról vitatkozni, költő volt-e Szabó Gyula, inkább a rangos, nagy művészt kell benne látnunk, aki torzóiban is félelmetes emberi igazságokat fogalmaz meg, elmélyülten, izzó szenvedéllyel, igazságkeresőn. Hogy ő maga mennyire becsülte verseit, nehéz megmondani. Ismertem, olvastam néhány versét — saját előadásában is hallottam őket —, arra azonban élete során nem sikerült rászednem , hogy ezek nyomtatásban is megjelenhessenek. (Még oly kiváló „szövetséges” segítő rábeszélésére se, mint a felesége.) E tartózkodást úgy értelmezem ma is, hogy művészetének képekbe, metszetekbe, grafikákba ömlő gazdagságát kívánta elsősorban felmutatni, megmutatni. S neki volt igaza, még akkor is, ha versei, aforizmái maguk is „rajzok”, pillanatképek az egyetemes létezésből, és Szabó Gyula világképe csak ezekkel együtt lehet teljes. Őszintén szólva, egyszer tudtam csak rábeszélni arra is, hogy interjúalany legyen. Máskor rendszeresen kitért előle ... S amikor évtizedek „mellőzése” után (olyan mellőzés volt ez, amikor Szabó Gyula pályadíjakat nyert, ám mégsem akartak róla tudomást szerezni) az induló Madách Kiadó egy-egy Szabó Gyula és Lőrincz Gyula kismo- nográfia kiadásával próbálta a művészek iránti adósságot törleszteni (a kötet 1972-ben jelent meg), Szabó Gyula hosszú levelében magyarázta meg, hogy számára már mindez mennyire nem fontos, hisz éltetője a munka és nem az „életművészet”. Űsszeszorul az ember szíve, én legalábbis így vagyok vele, ha ekkortájt írt leveleit olvasom. Rágondolni is rossz, hogy a csehszlovákiai magyar szellemiség olyan kiválóságai, mint Fábry Zoltán, Szabó Gyula és mások miért jutottak el olyan nehezen — ha egyáltalán eljutottak — az elismerésig, a megismerésig, még azok között is, akikkel egy volt a szívdobbanásuk ... S miért érte őket gáncs, meg nem értés azok részéről is, akik kortársként velük együtt emelkedhettek volna . .. Jómagam csak „ürügy” lehettem arra, hogy egy- egy mélyről jövő keserűség és dacos elszánás levélbe kívánkozzék. íme két levél: L. 970. IV. 22. Kedves Zoltán, kissé késve írok szíves leveledre. Okaimat nem sorolom, hogy miért.
