Irodalmi Szemle, 1982
1982/7 - Miroslav Válek: Négylábúak (vers)
Ö, nem. Borostyán könnye hull a fára, kedvét szegve sárga könnyet rajzol a sárga kisméhekre. Ö, nem. Más lettél magad is. Az idő száll s viszi a nyarat is. Az utakon az ősz talmi aranya zenél. Ő, Júlia, automaták fejében örök szenvedély! Az utcasarkon, mint minden reggelen, felajánlják neked szakértő szeretők a tulipánnal ékes, tiszta szerelem negyvennegyedik pompás figuráját. A fém érintéstől megvillant a bőröd. Érthetetlen és hihetetlen. A férjeid abszolút kocsmákban, melyek térképen nem találhatók, sört vedeltek s kókadtan henyéltek ... Holtomig nem felejtem el a szörnyű tűzvészt, amelynek nyelvei körülcsókoltak téged! Mit tett veled a gép! Ó, tüzek, ó, Szodoma oszlopai a lángban! Már csak puszta kéj maradsz társad szabatos tudatában. Magam vagyok otthon, várlak, s esik. Vízszintesen. És révedezve. Oly fürkészőn, olyan szorongva, mintha valahol egyre tágulnának a rettegés elefántfülei. Mintha e percben az egész világ borsón térdepelne. Esik, egyre esik. Vízszintesen. Mintha halott hajára hullana. Hol maradsz oly soká? S milyen vagy? Ket'ten voltunk. Kettőt kerestünk itten. Csütörtök este meghalt, ím, az isten. Négysíkú szemében mélán felragyogtak lila színei négy angyaloknak. Valami készül. Valami szörnyű valami szörnyűt kavar. Elnézést: vonalzavar. Furcsa csend van. Valami furcsa csend. Mint a semmi teremtése után.
