Irodalmi Szemle, 1982
1982/7 - Miroslav Válek: Négylábúak (vers)
Csorda lettem. S magányos hang is az éji csendben, gyász a meggyilkolt áldozatért. S a letiport fűért, melyet vaspata ért. Az istenszemek már szűkítik a végtelent. Valami tömeg menetel bennem, valami tömeg gázol át a vizeken. Idegenek. Valami menekülő nép, valószínűtlen és idegen. Én vagyok az--------s valami bennem, v alami, egy besúgó feltollazott leikével, alakoskodik, jajveszékel, messziről, útján a csillagoknak, s kockás noteszében lapozgat. Aleaia, aleaia, aleaia, százak jaja, aleaiactaest! De a világ csak veti egyre a magot, a világ csikorgó művégtagokkal szeretkezik. Eredj csak, szép menyasszony, ragyogj, azbeszt ruhádban, a perzselő napon. Fantomok szálltak a város fölé, s hull a kénes virág! Ki a vállal, sürgesd meg tétova lépted, rohanj ablakhoz, tapaszd rá mind a négy arcod az ablaküvegre, lobogjanak, mint öngyilkos házában négy szövétnek. 0, istenem: az ég! Remeg a cirkusz sátora a vidám bohóc feje fölött! (Tviszt, tviszt...) Az éj, vicsorgó aligátor, szépséges vért csöpög. Négyszer lobbantam én lángra, négy zongora csaholt meg engem. Öröklét, leköplek! Vérem, fojtogatsz! Szférák zenéje, torkig vagyok veled! Lehajtom fejem:
