Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - Duba Gyula: Fábry és Turczel

csírázni és növekedni kezdett, Fábry mellett Turczelnek is komoly érdeme. Az eszmeigondolati öntudatosulás alapjait képező irodalom ebben az időben vérszegény, esetleges, alig valamivel több, mint önképzőköri színvonalú. Jóindulatú kezdők, féltehetségek, dilettánsok művelik. Kezdeti eredményei, születő művei szegényes lehetőséget nyújtanak a kritikusnak, hogy színvonalas elemzésekben és gondolatgazdag fejtegetésekben mondjon róluk véleményt. Fábry helyzete nem irigylésre méltó, olyan, mint az egyetemi tanáré, aki elemi iskolában tanít. Bírálatait nem szellemi becsvágyból, hanem felelősségvállalásból és hivatástudatból kell elvégeznie, a nyiladozó nemzetiségi írásbeliséggel szemben érzett kötelességből. Hasonló formátumú író számára ez jelentős önfeláldozás és — egész életére hűen vállalt — szolgálat. Tegyük hozzá: gyakran terhes szolgálat. Olyan tudatos program, amely egész életművét jellemzi és minősíti. „Én nem ezt akartam... Én pihenni akartam, piszok és vér után hazatalálni az intellektuálgyönyörhöz, élvezni a kultúrát, irodalmat, művészetet szürcsölni, zenét, mítoszt csiholni, titkot fejteni... Mindennél szebb és jobb dolog volt egy Mechtilde Lichnowszky agymuzsikáját szürcsölni, szavait, gondolatait ízlelni, a nyelvet hozzá idomítani, de a valóság, amely helyhez és időhöz van kötve, a valóság, amely egy lépésre kezdődik, melyet ha a szemem, szám, orrom szabályosan funkcionál, észre kell venni... a valóság a nyelvembe szúrt, a szemembe tépett, más hangra, más látásra kényszerített.” A valóság elől nincs menekülés, az írónak a nemzetiségi valóság elől sincs. Turczel idézi és átveszi a feladatkényszert, vállalja és hozzá idomul, igaza nem „kényszer” számára, hanem alkati adottsággá fejlesztett, értékelő céltudatosság. Az idő, a helyzet azt diktálja, hogy az irodalom minőségi fejlődéséhez mennyiségi növekedésére is szükség van. A többrétű fejlődés elérésére olyan pedagógiai beállítottságú, hangsúlyozottan konstruktív kritikára van szükség, amely a tapintatosan bírált esen- dőségek mellett fokozottan figyel a — mégoly parányi — értékekre. „Én tudatosan s átgondoltan ilyen kritikát írtam, s... írásaim nagy részéért vállalom is a pedagóguskritikus nevet.” — írta Turczel 1965-ben írás és szolgálat című, második könyve fülszövegében.

Munkájuk közös vonásai ellenére érdekes módszerbeli és megközelítésbeli különbözőséget is megfigyelhetünk közöttük, melyek irodalmunk helyzetére, lehetőségeire és ellentéteinek belső egységére is utalnak. Fábry jóindulatúan nagyvonalú és komikusán egyetemes műbíráló, szerény hazai eredmények érzékeltetésénél nem átall világirodalmi példákra hivatkozni, hangvétele, szellemi távlatai és forradalmi pátosza gyakran össz- emberi méretek és világviszonylatok közé emeli a nemzetiségi létet, gondokat, s ezeknek lírai képben, versben, prózaszövegben való kifejeződését. Kultúrtudata extenzív természetű, tárulkozó alapállású, világranyitottan egyetemes. Turczel eszmevilága jobbára az egyetemes magyar írásbeliségen bévül marad, feszesebb. Kutató, feltáró és minősítő szenvedélyét célszerű nemzetiségi szempontok árnyalják, figyelme intenzív jellegű. Közeire tekint és a mélybe lát, a nemzeti-nemzetiségi kultúra anyagába ereszt szondákat, a mélyben egyszerre tágítja s alábocsátja vájatait. Mint fejtőiket a bányászok. (E különbségek természetesen nem kizárólagosak és csupán jellemző vonásokként érvényesek.) Kritika és mű című — 1956-ban írt — ars criticájában, az általa elképzelt bírálói mqdell őseit keresve Bessenyeire, Bajza Józsefre, Erdélyi Jánosra, Aranyra hivatkozik, Fábry irodalomszervező ősének Kölcseyt látja, magatartása meghatározására Vörösmartyhoz fordul fogalmakért és eszmékért. Mindketten egyetemes igényűek, de a fogalom különféle fokán, és más-más történelmi adottságok eredményeként: Fábry a széthulló Monarchia kultúrájából, a szocialista világforradalom egyetemes gondolatköreiből, két világháború apokaliptikus élményvilágából és európai kultúrájának csúcsáról hajol le az életre vajúdó nemzetiségi irodalom bölcsőjéhez, míg Turczel a születő közép-európai szocializmus talajából, a nemzetiségi irodalom életteréből nő fel az egyetemes nézőpontokhoz, és növekedése egyben irodalomtudatunk fejlődését példázza. Fábry műve huszadik századi valóságkép, Turczelé a jelen fogal- mazódása. Mindkét szellemi metamorfózis történelmi méretű, lehetőségeik létükkel adottak, eredményeik egymást erősítő és kiegészítő való értékek, közösségi érvényűek, hitelesek s egységükön belül sajátosak.

Az ötvenes évek közepén indul Turczel kritikusi munkássága, „hőskora” az 1958— 1964 közötti évekre esik, melynek eredményeit írás és szolgálat (1965) című könyve tartalmazza. Ez a rövid — de annál jelentősebb — korszak nemzetiségi írásbeliségünk