Irodalmi Szemle, 1982
1982/1 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: ... az emberséget szerette az életben
ffiiLco) mnmisr Fonod Zoltán ...AZ EMBERSÉGET SZERETTE AZ ÉLETBEN Úgy ismertem őt, mintha a görög tragédiák embersűrűjéből lépett volna az életbe, igazságosztó és igazságkereső hittel, elszántsággal és makacssággal. Mostoha sors volt az övé, nehezen vagy sohasem oldódó. Csaknem egy évtizednyi ismeretségünk során akkor éreztem őt igazán emberközelben, földközelben, amikor hatalmas igazságokat görgető zuhatagliént ömlöttek belőle a szavak, hogy sorsszerűén igazolják hitvallását: ,,A művész csupa kényszer, magányos ember a világ vásárán: az Emberért. S ne higgyétek., hogy tudja: miért e küldetése. Éppen úgy nem tudja, mint létezését a Létezésben. Csinálja a dolgát, mert nem tehet mást, sem okosabbat, sem többet, sem jobbat...” Amikor 1968-ban azt kérdeztem tőle, mit tekint a krédójának, Így válaszolt: — Az alkotóművész krédója nem szavakban fejeződik ki a legjobban, de munkáiban — műveiben. Bár manapság a szó, a „magyarázat” triumfál. — De, hogy ne maradjak adós a felelettel: jómagam az embert vallom! (Akár nagybötűvel is!] Itt és most ne gondoljanak valami rettenetesen nagy és főleg „divatos-hidashumanizmusra”! Csak egy emberre az emberek közül, aki emberek nélkül még azt sem tudhatná, hogy ember. — Ugyanis, az ember létezésére, s így fokozatosan a művészetre is, csak az ember reagál. Még az „elembertelenedést”, az „elidegenedést” is csak emberek hirdethetik, és csakis az emberek felé: akik mégiscsak szeretnének — lehetőleg a legértelmesebben és főleg a legboldogabban — emberül embernek maradni... No ennyit erről. Hogy a művészi kísérletezések, útkeresések közül mit tartott élete utolsó esztendeiben figyelemreméltónak, s korszerűnek a képzőművészetben, s mit a legfontosabb mércének, arról így nyilatkozott: — Ez a kérdés tulajdonképppen összefügg az elsővel. Csak sokkal bonyolultabban, összetettebben a kozmikussággal, és igen: a mindennapisággal is. S erre is „kapásból” és főleg röviden nem is olyan könnyű válaszolni. Megpróbálom! Az útkeresésekre, kísérletezésekre az emberi élet minden területén — még a kozmoszi életben is! — nem csak a művészetben: szükség van. Illetve ilyen kényszereink vannak. Hiába akarnánk, szeretnénk megállni... Nem lehet! És ameddig látunk, sőt, ameddig érzünk is: végig ez a Törvény! Ami vagy aki megáll: az halott. (Bár valami más, vagy másforma így is tovább mozgatja). De, de: az útkeresés — útkeresés legyen, a kísérlet — kísérlet, még legszélsőségesebb formájukban is az! S ne hülye hobby, olcsó bolondéria, divat, kirakodóvásár. No, lépjünk tovább. A „hű-boyok”, a „művészek”, az extravagánsok világát éljük ... S úgy „mellesleg” az atomkorszakét, a „gondolkodó-gépekét”, a kibernetikáét, a szívátültetését stb. — Ne essék tévedés! Nem általánosítok. Tudom, hogy vannak értelmes, értékes fiataljaink, tömegével. De és megint: de! Ezek rovására az előbb említettek — nem szórakozásról, a sportról van szó! — olyan előnyökhöz jutnak, amelyek mindenképpen méltánytalanok a komolyan dolgozókkal szemben. Táncoljanak a fiatalok, — s az öregek is, ha kedvük tartja. — Sportoljanak is, de: sportoljanak! S ne az egyik meccstől a másikig éljenek. S a táncos-énekes szórakozást se tegyük (Szabálytalan sorok Szabó Gyuláról)
