Irodalmi Szemle, 1982
1982/6 - Moyzes Ilona: A tó titka (mesejáték-részlet)
HOSSZÚ LÁB: Hm... FÉNYES SZEM: Na látod! A hallgatásod is válasznak számít. HOSSZÚ LÁB: Te vagy a tó egyetlen lakója, akit hazahoztam. Nehéz lesz rólad lemondanom, de az életedet nem akarom. Reggel, amint felkel a nap, újból a tóban leszel. FÉNYES SZEM: Nem bírom ki reggelig, induljunk el azonnal. HOSSZÚ LÁB: Most? Hisz sötét az éjszaka, s az erdőn át hosszú az út. Ha bajom esne, te is velem pusztulnál. Mit érnél el a nagy sietséggel? FÉNYES SZEM: Ne félj, világítani fogok a fák között és éjfélkor a hold is elöbújik a felhők mögül. (Hosszú Láb föláll, az ablakhoz megy, széjjelhúzza a függönyt, majd kinyitja az ablakot. Kinéz az éjszakába. A fák levelei félelmetesen suttognak. A szemében riadtság tükröződik. Megfordul, ránéz a halra. Annak szeméből ezüstszín könnyek potyognak az átlátszó vízbe. A hal könnyei azonban nem olvadnak egybe a vízzel, hanem apró gyöngyszemekként megülnek a fenéken. Olyan fényesek, akár a hal szeme. De köny- nyeitől egyre fogy a hal szemének a fénye.) HOSSZÚ LÁB sajnálkozó hangon: Ne sírj, Fényes Szem, nem hagylak meghalni. (Hosszú Láb gyorsan felöltözik, kezébe veszi az öblös üveget s elindulnak. A fiú jobb- ra-balra nézeget, figyel, bár Fényes Szem erősen világít. Hosszú Láb olykor megtorpan, ha az erdőben megreccsen egy gally, vagy egy nyúl fut a sötétben. Amint a tóhoz érnek, előtűnik a hold.) HOSSZÚ LÁB: Éjfél van, feljött a hold. Kísértetjárás ideje... (Bagoly huhogása hallik, Hosszú Láb összerázkódik.) FÉNYES SZEM: Ne félj, itt vagyok veled. (Hosszú Láb sóhajt, s a halat óvatosan becsúsztatja az üvegből a tóba, ahol az egyre növekszik. A fiú elképedve nézi, már majdnem akkora, mint ő. Ekkor Fényes Szem aranyfarka egyetlen csapásával kettéhasítja a tó vizét, s Hosszú Láb szeme elé hatalmas márvány lépcső tárul, mely levezet a tó fenekére.) HOSSZÚ LÁB: Nahát! Ki vagy te? FÉNYES SZEM: Gyere, Vízország az én hazám. Megmutatom a palotámat. Az apámtól örököltem. Nincsenek testvéreim, én is olyan magányos vagyok, mint te. Megmentetted az életemet, s ezért neked adom örökségem felét. Ha akarod, testvérek lehetünk. HOSSZÚ LÁB: Akarom, már hogyne akarnám. Boldogan leszek a testvéred, de adnod nem kell semmit. Te elég vagy nekem. Egész életemben egy öcsikére vágytam. Csak mellettem maradj örö'kké. De ha felezni akarsz, és neked az így jó, akkor nekem is így lesz jó. Rád hagyom. De nekem semmim sincs, hogy fogadjak el tőled bármit is? FÉNYES SZEM: De értetlen vagy. Te többet adtál nekem. Az életemet adtad vissza. Ma újból megszülettem, s ezt neked köszönhetem. Tehát mindenemet. És én szeretem az életemet. Mi hát ehhez képest az, amit én kínálok? HOSSZÚ LÁB: Hm ... Hát, ha így veszed ... FÉNYES SZEM: Miért? Te talán másképp vagy vele? HOSSZÚ LÁB: Mármint az életemmel? FÉNYES SZEM: Azzal hát... HOSSZÚ LÁB: Én is úgy vagyok vele. Szeretem. Mert ha nem lennék, ki vigasztalná meg az édesanyámat? FÉNYES SZEM: Na látod! Nekem az sincs, mégis jó élni. De édesapám mindig azt mondotta, vigyáznunk kell rá, mert életünk csak egy van. De indulhatnánk ... HOSSZÚ LÁB: Jó, induljunk. Mennyi lépcső! Meg sem tudnám számolni. S a palota ablakai épp olyan erősen világítanak, mint a szemed. S mindez a tó mélye alatt. Hihetetlen! (Belépnek a palota előcsarnokába, ahol egy drágakövekkel kirakott aranyhintó áll. Hosszú Láb szeme káprázik, pislog, a szemét dörzsöli, vágja a fény.) HOSSZÚ LÁB: Aranyhintó! Megvakít a fénye. Honnan került ez ide? FÉNYES SZEM: Nap hercegnő ajándékozta hajdan a dédapámnak. HOSSZÚ LÁB: Miért éppen neki? Hisz a víz alatt semmi hasznát nem veszitek. Nap hercegnő szerette a dédapádat? FÉNYES SZEM: Nem tudom, hogy szerette-e, de nem akarta, hogy a hintót emberfia örökölje, s ezért a tóba dobatta. HOSSZÚ LÁB: Még ilyet! Te mit gondolsz, miért tette?
