Irodalmi Szemle, 1982
1982/6 - Rácz Olivér: A Tropicanában (elbeszélés)
beütés és örökség. Pergessétek meg a lokalit; kezdődhet a paláver... Maguknál is annyit palávereznek a munkahelyeken? A másodpilóta utána gondolt. — Eleget — mondta aztán. — Éppen eleget. — Minden szarért? A másodpilóta ennek is utána gondolt. — Hát — az is előfordul... De még így sem értem, miért ne mehetne haza? Nem mintha küldeni akarnám — mondta sietve. — Isten őrizz: boldog vagyok, hogy itt van. De hogy miért ne — — — Atyaisten, de nehéz felfogású — sóhajtott fel az asszony bosszúsan. — Mert a férjem abban a pillanatban gyanút fogna. Azért. Okos fiú a férjem — egy okos szemétláda: kiismeri magát az efféle dolgokban. És most két tag elől dekkolok: az egyik a férjem, a másik az ürge, akit vízben hagytam. Hát ezért nem ténfereghetek összevissza a városban hajnalig. És akkor arról a dög ÍArtemisáról eszembe jutott, hogy a hivatalban hallottam: a Tropicanában ma ezeknek az artemisai népeknek a tiszteletére megy a buli. Atyaisten, ilyen hülyeség is csak az én fejemből pattanhat ki! Micsoda állati ötlet! .. . Érti már? — Ügy rémlik, kezdek belelátni a játszmájába — mondta a másodpilóta. — Hát — nem a legjobb osztást markolta fel... — Nem, mi? Jesszus Mária, ez a baromság is csak nekem juthatott az eszembe. Artemisa ugrott, hát akkor gyerünk a Tropicanába az artemisai muksókkal. Meg tudnám pofozni magamat. Itt ülök, és ráadásul jegyem sincs. Itt ülök, és nem mehetek haza, miközben az a szemétláda pucéran terpeszkedik a legkényelmesebb fotelben, mojitót iszik, jéggel, úgy tesz, mintha a TV-t nézné, és közben durmol. De az is lehet, hogy kihasználta az alkalmat és valami pipivel hentereg... És ráadásul szeretem azt a hordárt — mondta az asszony gyanúsan elcsukló hangon. — Ne sírjon — mondta a másodpilóta feszengve. — Ne sírjon. Kérem... — Én? — nézett rá az asszony megütközve, és a másodpilóta akkor látta, hogy vihog. — Én? ... Nagyon sok nyers hagymát kellene reszelnem ahhoz, hogy én köny- nyeket ontsak, fiatalember. Még Pedróért sem. Pedro a neve — magyarázta. — A férjemnek. Állati jóképű tag. Pedro. Perico. De nem perrico — fene egye meg. A másodpilóta úgy érezte, kezdi elveszíteni a fonalat. — Ö, ezen ne törje a fejét — mondta az asszony kedvesen. — Amikor udvarolni kezdett — nem akárhogy; tűzhányók jöttek működésbe, tengerek morajlottak, az egész sziget rengett és sistergett a szerelmétől —, azt ígérte, ha feleségül megyek hozzá, a kiskutyám lesz. Képzeljen el egy majdnem két méteres, fekete kiskutyát. Amatőr ökölvívó volt. Perrico ... Nem érti? Oh, Verzeihung, ich übersetze: Perico a Pedro becéző alakja; perrico azt jelenti, hogy kiskutya... De most oda kuksizzon — intett a tompított fényű fényszórókkal sejtelmes, rőt fénybe burkolt színpad felé —, ott pereg le a múltunk. Kuba múltja ... A színpad stilizált kávéültetvényt ábrázolt; a háttérben a hacienda előkelő, spanyol stílusú épülete. A színen kubai rabszolgák hordták futólépésben a súlyosan megrakott kosarakat, kubai rabszolganők görnyedtek a cserjék fölé. A hátakon csattogott a hosz- szú, kegyetlen biztonsággal kígyózó szíjostor. És persze felbukkant a spanyol caballero is, szivarral a szájában, pimasz gőggel, amint éppen szemet vet az egyik csinos rabszolgalányra. A lány szerelmese fellázad. Vér. Korbács. Erőszak. Halál. Szabványos, mindennapi gyarmati történet volt, de nem mindennapi művészi produkció. A másodpilóta úgy érezte, nyelni sem képes, annyira kiszáradt a torka. Furcsa módon a spanyol caballero szájában füstölgő szivar ingerelte fel a legjobban: intett a pincérnek, rekedten sört és szivart kért. — Látom, kezdi megérteni a dolgokat — mondta az asszony, mert a másodpilóta keze remegett, amikor betöltötte a sört az asszony poharába. — Csodálatos balettkaruk van — mondta a másodpilóta, még egyre a jelenet hatása alatt. — Igen — mondta az asszony közömbösen. — És csodálatos múltunk ... Persze, ez már régen volt. Batistáéknak meg a dög jenkiknek akadtak szellemesebb ötleteik és módszereik is, mint a szíjostor és a korbács... Adjon egy szippantást a szivarjából...
