Irodalmi Szemle, 1982

1982/5 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Összefüggéskeresés és mítoszteremtés

(Gömörtől) indul a tágabb (Pozsonyt, Duna-tájat, Közép-Európát, Párizst, Európát, Nagyvilágot magában foglaló) világ felé, hogy a „Mítoszban” kulmináljon és onnan alábbszállva, a szélesebb témák felől érkezzen vissza oda, ahonnan elindult (Gömörbe). Természetes sorrend és útirány ez, mert egyrészt az írások keletkezési ideje is, de az ihletforrás lokalizációja is nagyjából ezt a kronológiát ős témavilágot tükrözi. Cselényi számára az első kört Gömör (Kőország) jelenti, mely az érettségiig, tehát az 1956-ig eltelt időt jelzi, s noha riportjai ezután Íródtak, a Gömörrel kapcsolatosak az előbbi időszakhoz tartoznak a szerző bevallása szerint is, abban gyökereznek, azt a bizonyos szempontból szűkebb horizontú, de mélyebb gyökerű világot jelentik. A középső, második kör, a „tágabb haza”, a Duna-táj, melyhez valójában az 1961—62-ben épülni kezdő Kelet-szlovákiai Vasműről szóló, torzóban maradt prózai írásai (riportjai, elbeszélései) is hozzátartoznak, s mely prózakísérletekből sok minden bekerült a mostani szövegmontázsba is. Ebbe a második „mítoszkörbe” (a Duna-tájiba) lett beépítve a pozsonyi élmény is. Végül a harmadik kör — Párizs, ahol a költő több ízben, összesen több mint három évig tartózkodott, s az ide vonatkozó írásai, mint az előbbiek, éppúgy -beletartoznak a költő életművébe, így a Jelen és történelembe is.

4. MÖDSZER ÉS SZERVEZETTSÉG

A költő alkotói elképzeléseinek megvalósításakor gyakran a montázs módszerét alkalmazza, mely tulajdonképpen idézetek beillesztése a magát kifejező alkotó gondolat- menetébe, meghatározott cél, saját közölnivaló érdekében. Cselényi módszere a szimul- tanizmusból is merít, ui. szakít a klasszikus művészet tér-idő elemével, s az egy időben, de különböző helyeken történő folyamatokat egymás mellett ábrázolja. Műalkotásának „megfejtése” nem feltétlenül jelent logikai elemző munkát, hiszen a „rejtjeles üzenet” nem minden logikus megközelítés számára pontos és érthető. Az ilyen struktúrájú, montázstechnikával készült megfejtési módszerének belső okát a Cse- lényi-líra fejlődésének törvényszerűségéből is lehet magyarázni, lírája fejlődésének dialektikájából kihámozni. Koncsol László írja a költő egyik versének elemzésében: „Cselényi a pályakezdés éveiben korántsem bánt fukarul a szóval, szavai nagy tervektől mámoros, dús és hosszú sorokban hömpölyögtek. Ennek az ifjúkori szókonjunktúrának az említett külső hatásától támogatott reakciója ez az új, pátosztalan és csa,k jelzésekre szorítkozó írásmód.” Ez a visszahatás előidézte változás bizonyos szempontból telítettebbé tette a költői szöveget, megoldotta az összefüggő szöveg áthidalását, s ezáltal — úgy tűnik — tömörebbé vált, ha nem is a nyelvi, de a gondolati szféra. Ez a megoldás a szövegszerkesztés elsődlegességét hangsúlyozza és a gondolati tartalmak érzékeny összehangolását kívánja meg. Felmerül a kérdés: Van-e a költő művének olyan szervezettsége, összefoglaló érvényessége, amely minden részletét, vonatkozását egyetlen organizmus, egyetlen funkcionális egység részeként mutatja be? Van-e olyan „formateremtő elve”, amelyet mint kohéziós erőt ragadhatunk meg, s amely (mint ilyen) meggyőzhet az adott mű esztétikai minőségéről, „mű” voltáról, művészi alkotás voltáról?

Az új költői nyelv megteremtésére tett eddigi Cselényi-kísérletekben a harmónia és a diszharmónia elve egyszerre érvényesül. A megalkotott struktúrák, montázsok nagyobb egységükben zárt, egész jelleggel bírnak, amelyeknek nincs szükségük külső kiegészítésre, kisebb rész-egységeiben viszont szinte végtelenül nyitottak. S mindez mintha a költői egyéniség tudatvilágának rétegeit, alkotó egységeit is mutatná, mert a műalkotás nyilván a szervező elv determinált realizációjaként jön létre, s ezen belül a szervező eszme a különböző szinteken bizonyos mértékig függetlenül valósítja meg létét. Míg az egész kompozíció (mint különálló egység és szint) a költő által előre meghatározott strukturális törvények szerint épül fel, addig az egyes szintek összekapcsolása már csak a valószínűségi törvényeknek engedelmeskedik. A műalkotás szerkesztésében, a sorok hosszának, a montázsoknak kialakításában a tudatosság kapja a legnagyobb szerepet, mégpedig olyan tudatosság, amelynek tartalma a hagyományos formák tagadása. Ezért a Cselényi-verset, néhány részlettől eltekintve úgy tördelhetjük sorokra, ahogyan akarjuk. Cselényi költői ösztönét alárendeli ill. átmenti a szerkesztői eltökéltségbe. Ez a „tudatosság” és eltökéltség pedig bizonyos disszonanciát eredményez s növeli a távolságot író és olvasója között. (Az olvasó